Olyanokat, amelyek elsősorban nem díszek, hanem használati tárgyak, vagyis süthetünk-főzhetünk bennük. Aki már látta a munkáit, bizonyára nem felejti el a letisztult formákat, a csodálatos zöld és barna színeket.

A népi iparművészeti alkotások első vajdasági zsűrizésén Csaba bemutatott művei nagyszerű minősítést kaptak, a szakemberek Modern Mesterremek és Hagyományos Mesterremek címeket egyaránt adományoztak az edényeknek. Beszélgetőtársamat arra kértem, meséljen az eddig megtett útról.

— Képregényeken nevelkedtem, gyermekkoromban sokat rajzoltam, de a kézművesség nem igazán érdekelt. Elmehettem kétmilliárd cserép mellett, rájuk sem néztem, de valahol biztosan érlelődött bennem a dolog. Végül, amikor rájöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, nagyon gyorsan tanultam. Az első mesterem a szabadkai Folklórközpontban azt mondta, az előző életemben valószínűleg fazekas lehettem. De hogyan is kezdődött? Sokat piacoztam, anyósom kötényeket, szoknyákat, ruhákat árult, és mindig találkoztam egy piroti származású, Szenttamáson élő gölöncsér bácsival. Megismerkedtünk, beszélgettünk, elhívott a műhelyébe, de nem nekem, hanem a két fiának szerette volna átadni a mesterséget. A következő lépésem az lett, hogy vettem könyvet, és képek alapján próbáltam tanulni. 2006-ban, negyvenévesen jelentkeztem a Folklórközpont tanfolyamára, melyen nem a kerámiával, hanem a fazekassággal, vagyis a népművészettel foglalkoztunk. Még az elméletnél tartottunk, amikor Topolyán is indult egy képzés, ahova szintén elmentem. Amikor felmerült a kérdés, ki akarja elsőként megpróbálni a korongozást, rám esett a választás. Az anyagot először nem sikerült középre tennem, majd a mester tanácsát követve megoldottam ezt a feladatot, kilyukasztottam, és könnyedén felemeltem az edény falát. Persze nem akarták elhinni, hogy még soha nem csináltam ilyet. Aztán készítettem magamnak egy korongot, Szabadkáról is elhoztam néha az elektromos korongot, és állandóan gyakoroltam, azt is mondhatom, hogy a nap minden szakában ez foglalkoztatott. Szabadkán az első év után a mesterem azt mondta, menjek Békéscsabára. Így is tettem, beiratkoztam, majd befejeztem az ottani kézműves-szakiskola és alapfokú művészeti iskola népi fazekas szakát, vagyis ez lett a szakmám.

Az iskolában általánosságban is tanultam néprajzot, a diplomamunkámat a vajdasági fazekasságról írtam. Sokat kutattam, nemcsak múzeumokban jártam, hanem padlásokon is kerestem a számomra érdekes tárgyakat. Lassan kialakult a stílusom. Rájöttem, számomra nem lényeges a díszítés, hiszen a forma adja meg az edény szépségét. Elhagytam az írókázást, csak ezt a rátétes díszt hagytam meg, mely most már felismerhetővé teszi a munkáimat. Mivel én a tengerparton, Splitben születtem, ez a minta a hajókötelet szimbolizálja. A műhelyemben készült mázas kerámiák — főzésre-sütésre alkalmas edények, bögrék, mézescsuprok, tálak, tányérok stb. — nem dísztárgyak, hanem mindennap használhatjuk őket a konyhában, pontosan úgy, ahogy a régi népek tették. Csakhogy a mai ember már elszokott tőlük, és inkább a műanyagot részesíti előnyben.

Az ízlés és a lakáskultúra folyamatosan változik, nyilván nem állhatunk meg a muzeális tárgyak reprodukálásánál, valami pluszt kell hozzáadni, olyasmit, ami a mostani világunkba bele tud illeszkedni, de azért mindenben ott van az alap, a kezdet. 2008-ban nyitottam meg a vállalkozásomat, 2010-ben kezdtem el Magyarországon minősíttetni a darabjaimat. Szerbiában van törvény, hogy kézművestárgynak csak akkor tekinthető egy termék, ha megkapja az állami tanúsítványt. Átadtam a kérelmemet a gazdasági minisztériumban, kijött hozzám a háromtagú bizottság, végignézte a folyamatot az elejétől a végéig, és meg is kaptam az itteni szertifikátot. Nekem az a véleményem, hogy nem szabad játszani sem a művész, sem a mester szóval, ezek nem aggathatóak rá mindenkire. Próbáltam magyarázni, hogy minősíttetni kell a munkáinkat, mert az nemcsak az egyénnek, hanem a közösségnek, a kultúránk megítélésének is használ. Ezt sokan csak okoskodásnak tartották, és annyira nem értettek meg, hogy végül én is abbahagytam a minősítést.

Magyarországon harmincöt éves koráig kaphatja meg valaki a Népművészet Ifjú Mestere címet, majd a Népi Iparművész és végül a Népművészet Mestere következik, de az utóbbi már általában életmű kategóriának számít. Miután a Hagyományok Háza szakemberei megszervezték nálunk a minősítést, gondoltam, befejezem a folyamatot. A tíz zsűrizett munkámból hét mesterremek, három pedig míves tárgy lett. A célom az, hogy megkapjam a Népi Iparművész címet, és remélem, jövőre sikerül is, hiszen már nem sok hiányzik hozzá. Úgy gondolom, hogy a minősítést annak kell megkapnia, aki valóban megérdemli. Ha valakinek most nem sikerült, nem szabad megsértődnie, inkább fogadja meg a szakemberek tanácsát, hiszen mindenkinek elmagyarázták, milyen úton haladjon tovább. Ha valaki Népi Iparművész lesz, az már felelősség is, különösen itt, nálunk! Ha én megkapom, én leszek az első vajdasági magyar fazekas ilyen titulussal. Nagyon fontosnak tartom, hogy ha valamit csinálunk, és azt mondjuk rá, ez magyar népművészet, akkor az is legyen. Mert csak akkor tehetjük ki, mutathatjuk meg büszkén és bátran alkotóként, illetve a nemzet tagjaként egyaránt.

A szerző felvételei