Murényi Mátyás nevét minden zeneszerető szabadkai ismeri, de tevékenysége messze túlmutat a városon. Hosszú éveken át volt a Szabadkai Filharmónia vezetője. Ő honosította meg — bécsi mintára — az újévi hangversenyek hagyományát. Az Ifjúsági Leánykórus alapítója és vezetője. Pedagógus. Kommunikatív, jó humorú ember. A művésszel a jubileum kapcsán beszélgettünk.

* Hogyan lett önből zenész, karmester?

— Gyerekkoromban Gomboson éltünk. Hatéves koromban unokatestvéremmel egy harmonikát kaptunk szüleimtől. Ez volt az első hangszerem, mindössze tizenkét basszusa volt. Kicsi volt, viszont fából készült a tokja, és nagyon nehéz volt elcipelni a kántorig, akinél zenélni tanultunk. Alig vártuk a telet, mert akkor a hóban húzhattuk. Gomboson fejeztem be az első osztályt, utána Szabadkára költöztünk, ahol magánúton tanultam harmonikázni a megboldogult Mancika néninél a Mladost egyesületben. Amikor harmadikos elemista voltam, akkor kezdtem el zeneiskolába járni, harmonika szakra. A középiskolát zeneelméleti szakon végeztem el, befejeztem a harmonika szakot is, de végül ebből nem diplomáztam le. Nagyon büszke vagyok, hogy amikor beiratkoztunk a középfokú zeneiskolába, akkor mi voltunk a századik generáció. 1972-ben felvételiztem a szarajevói zeneakadémiára, négyéves elméleti szakra. A harmadik évben beiratkoztam a karmesteri szak első évfolyamára is, két év különbséggel egyidejűleg végeztem a kettőt, azzal, hogy a karmesteri képzés öt évig tartott. A szarajevói operában is dolgoztam, 1975-től a kórusban énekeltem, illetve tanáraim mellett asszisztensként is dolgoztam. A Szabadkai Filharmóniával diplomáztam 1977-ben, 1982-ben tértem vissza végleg Szabadkára.

* A filharmóniát akkoriban még Milan Asić vezette.

— Igen, tanárom, Miroslav Homen mellett — aki az elmúlt években többször is járt Szabadkán — Milan Asić volt az egyik eszményképem. Asić egy úriember volt, és olyan szintre emelte fel akkoriban a filharmóniát, amilyenen, attól tartok, többé soha nem lesz. Viszont ahhoz képest, hogy mennyi pénzt kap manapság a zenekar, természetesen most is jól működik. El kell mondani, hogy a miénken kívül csupán három másik szerbiai városban létezik még szimfonikus zenekar. Középiskolásként gyakran látogattam Asić koncertjeit. Amikor Szarajevóból hazatértem, ő már kezdett visszavonulni, majd Huszár Elvira kolléganőm lett a filharmónia karmestere, tőle vettem át a zenekar vezetését. Asić amellett, hogy úriember volt, nagyon jól dolgozott, sokat tanultam tőle, jó szakember volt.

* Ifjabb Kucsera Géza, a Népszínház jelenlegi zenei vezetője nemrégiben úgy fogalmazott, hogy a Népszínház, a filharmónia és a zeneiskola közötti együttműködés egy háromszög volt. De csak volt.

— Ez a háromszög sajnos már nem létezik. Abban az időben sokkal könnyebb volt. Több pénzt is kapott a filharmónia. Tíz évig nemcsak karmestere, hanem elnöke is voltam a zenekarnak, támogatókat szereztem. A színházban pedig 16-18 zenésznek volt állandó munkahelye. És emellett zeneiskolás tanárok és tehetséges diákok is játszottak a zenekarban. A zeneiskola végzős növendékei szólistaként léptek fel a filharmóniával. Ez hatalmas szakmai tapasztalattal gazdagította őket.

Szabó Attila felvételei

* Az ön vezetése alatt a Szabadkai Filharmónia nem csak a városházán koncertezett.

— Nem emlékszem már, hogy melyik évben, de Kiskunhalasra kétszer is elutazott a zenekar. Voltunk ezenkívül Zomborban, Zentán, a palicsi nyári színpadon és másutt is. Emellett évente négy hangversenyt tartottunk „házon belül”. Két nyáron át minden második héten felléptünk a palicsi zenepavilonban. Nem függtünk a pénztől, abból volt elég, de felkérésből annyi volt, hogy nem tudtunk mindnek eleget tenni.

* Ön volt az, aki a bécsi újévi koncert mintájára Szabadkán is meghonosította ezt a hagyományt. Emellett nagyszámú magyarországi és az egykori Jugoszlávia területén élő művészt is meghívott Szabadkára.

— Jó volt a zenekar vezetősége, a megbeszélések nem tartottak sokáig. Úgy gondoltuk, ha Bécsben van, miért ne lehetne Szabadkán is újévi koncert. A nyolcvanas évek közepétől kezdve szerveztük meg ezeket a rendezvényeket. Örülök, hogy ez a hagyomány mindmáig megmaradt. Amikor távoztam a filharmónia éléről, akkor egy ideig a karácsonyi hangversenyek voltak a népszerűbbek. Remélem, nem fogok senkit sem megsérteni, ha most nem jut eszembe a neve. Meghívásomra Jovan Kolundžija hegedűművész például kétszer jött el fellépni, és Pavica Gvozdić zongoraművésznőt is vendégül láttuk. Operaénekesek is jöttek: Kalmár Magda Magyarországról, és Biszák Júlia is többször fellépett a filharmóniával. Említhetem még Alenka Ponjavić, Sara Mandić, Jadranka Jovanović vagy Radmila Bakočević nevét is. Nehéz felsorolni az összes művészt, akit a zenekar kísért.

* Mi volt a munkája a Népszínház zenei vezetőjeként? Melyek voltak a kedvenc előadások?

— Azok gyönyörű évek voltak. 1982-ben tértem vissza Szarajevóból Szabadkára. A következő évben kezdtem el dolgozni a színházban, és ez egészen 1991-ig tartott. Rengeteg előadásunk volt. Említettem már, hogy akkoriban 16-18 muzsikus dolgozott a színházban, sok előadást játszottunk magyarul és szerbül is. Több darabhoz további kültagokat is hívtunk a zenekarba. Amikor pedig vidékre mentünk tájolni, akkor egy kisebb létszámú zenekarunk volt. Nagyon sokat utaztunk. Amikor jött Ljubiša Ristić, akkor is sok zenés darabban működtünk közre. Volt, hogy egyidejűleg több előadást is rendezett, így megtörtént, hogy öt-hat zenész az egyik darabban muzsikált, a többi a másikban — ez nem volt könnyű munka. Ebben az időszakban is sokfelé utaztunk. Soha nem fogom elfelejteni, amikor a Madách-kommentárokat játszottuk Berlinben. Valójában nem volt munkaidőnk, reggeltől estig próbáltunk, előadásokat játszottunk. Nyaranta szervezték meg a Yu-Fest színházi fesztivált. Sokszor a szabadságról is vissza kellett jönni. Nehéz volt, de ezt a fajta munkát én még a szarajevói operában megszerettem. Az egyik kedvencem a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás volt, azt legalább százötvenszer játszottuk. A Koldusopera is egy nehéz feladat volt, de jó színészekkel, jó énekesekkel, jó muzsikusokkal meg tudtuk csinálni. A Šiptar és a Šiptar 2 is zenés előadás volt. A színházban és a zsinagógában is tartottunk hangversenyeket. Élvezet volt csinálni.

* Hogyan került sor az ifjúsági leánykórus megalapítására?

— Már többször említettem, hogy 1982-ben tértem haza Szabadkára. Az egyik célom akkor az volt, hogy egy ifjúsági vegyes kórust alapítsak. A Pro Musicán kívül — mely addigra már világhírnevet szerzett — akkor még nem volt más kórus a városban. A szarajevói évek alatt több kórusban is énekeltem. A Princip Seljo egyetemi kórussal európai versenyekről hoztunk haza első helyezéseket. A kórusalapításhoz Miroslav Homentől, volt tanáromtól kaptam az ihletet. Nehéz volt férfihangokat találni. Kezdetben hat fiú járt rendszeresen, de fél év után megköszöntem nekik az együttműködést, így jött létre a leánykórus 1983-ban. Ezt 15 és 23 év között lányok alkotják, mert az idősebbek már elmennek egyetemre, sokan pedig külföldre távoznak. A repertoáron klasszikus művek, népdalok és pop-rock szerzemények egyaránt szerepelnek. A harminchárom év alatt ezzel a kórussal is körbejártuk fél Európát: Bulgáriában, Romániában, Magyarországon, Ukrajnában, Szlovákiában, Ausztriában, Belgiumban is szerepeltünk. Több versenyről hoztunk haza első díjat. Amire nagyon büszke vagyok, az a 2005-ben Moszkvában megrendezett világfesztivál. Nyolcvannégy kórus közül választottak ki negyvennégyet, ezek közé mi is bekerültünk. Egy tizenöt perces programot kellett előadni. A Bolsoj színházban hatezer ember előtt, a Csajkovszkij-koncertteremben pedig ötezer ember előtt léptünk fel. Ez életre szóló élmény volt. Arra is büszke vagyok, amikor három éve, a kórus alapításának harmincadik évfordulóján előadtuk Pergolesi Stabat Mater című szerzeményét, mely egy rendkívül nehéz mű. A kórusban eddig mintegy hatszáz lány énekelt.

* Pedagógusként is dolgozik. Tanárként milyen élményekben volt része?

— Jelenleg három iskolában is tanítok: a politechnikaiban, az egészségügyiben és a vegyészeti középiskolában. Vannak olyan sztorik, amelyeket az ember el sem mer mesélni. Emlékszem egy diákomra. Az iskolaév végén megnéztem az osztályzatait. Még zenéből is egyese volt. Az egyetlen pozitív jegye két egyes után egy kettes volt tornából. Megkérdeztem tőle: „Fiam, te mit csinálsz?”, mire ezt felelte: „Én csak figyelek, és nézem, ki hogyan viselkedik.” Megkérdeztem, hogy miért kapta azt a kettest, a válasza pedig az volt, hogy azért, mert a padtársától kölcsönkapta a tornafelszerelést. Természetesen meg is bukott. Másodszorra viszont jeles eredménnyel fejezte be az első osztályt, a második és a harmadik osztályban pedig kitűnő volt. Hároméves szakra járt, ezért néhány hónap alatt letette a különbözeti vizsgákat, és felvételizett a belgrádi jogi karra, ahol idejében diplomázott, és most egy vállalat főnökeként dolgozik.