Először járt Szerbiában. És szép lassan kezdtem vele megismerkedni. Érdeklődési körünk és értékrendszerünk is elég hasonló, így ez nem okozott különösebb nehézséget. Szlovákiát és Pozsonyt hagyta maga mögött, és költözött Szabadkára. Asztalos Kristófhoz. Miért? Hogyan? Mindjárt elmesélik.

* Beszélj egy kicsit magadról. Ki volt Zuzana Pozsonyban? Mivel foglalkozott?

— Eddig a Szlovák Nemzeti Színházban dolgoztam. Újságírást tanultam, és már az egyetem végeztével rögtön munkába álltam. Előbb a Press Agency of Slovak Republicban, majd a két legnagyobb szlovák napilapnak írtam, kultúra és művészet témakörökben, a filmre, a színházra és a klasszikus zenére fókuszálva. Sok évig ezzel foglalkoztam, majd a marketing irányzatra váltottam, két évig a nagykövetségen dolgoztam diplomáciai kultúrmenedzserként, majd szabadúszóként. Tíz évig voltam az Art Film Fesztivál marketingmenedzsere. Ez a legnagyobb filmfesztivál az országban. A Divadelna Nitra Nemzetközi Színházi Fesztiválon is közreműködtem három évig, emellett néha kiállításokat szerveztem, és néhány rövidfilmet is készítettem a szlovák nemzeti televíziónak.

* Amikor először láttalak, éppen a horgosi menekülttáborból érkeztél. Hogy kerültél kapcsolatba a menekültüggyel, magukkal a menekültekkel, és miért döntöttél úgy, hogy segítesz rajtuk?

— A nyár végén döntöttem ezt el, amikor láttam a képeket a Keleti pályaudvarról, hogy az a tanácstalan, ott rekedt emberek ezrei által menekülttáborrá vált. Úgy éreztem, nem ülhetek hátradőlve a nappalimban, mondván: ez valaki más gondja, mert ez többé nem valami távoli ügy, ez nem Görögországban vagy Olaszországban, hanem a határainkon történik. A Facebookra kiírtam, hogy egy hét múlva utazom a Keletihez vonattal, bárki, aki segíteni szeretne, keressen meg. Már akkor éjjel tíz ember rám írt, egy hét alatt pedig ez a szám megsokszorozódott. Rendelkezésünkre állt egy autó, de abba nem fért be az összes holmi. Akkor megtörtént a csoda, kilenc kocsit ajánlottak fel nekünk, így el tudtuk szállítani az adományokat Budapestre. Szombatra terveztük az indulást, de pénteken éjjel jelezték, hogy ezer menekült gyalog elindult az osztrák határhoz, később autóbuszjáratokkal, kiürítik a Keleti pályaudvart. Autóba ültünk, és azokon segítettünk, akik gyalog voltak úton víz, étel és lábbeli nélkül.

* Utána pedig visszautaztál Pozsonyba.

— Igen, és másfél héttel ezután láttam egy szlovák riportot a horgosi helyzetről Varga Tiborral, aki néhány önkéntessel próbált segíteni a kerítéssel lezárt magyar határ miatt odacsoportosuló több ezer emberen. Ekkor biztos voltam benne, hogy oda kell mennem. Másnap reggel mégis Zágráb felé indultunk, mert jelentették, hogy a horgosi határ üres. Az osztrák határon mégis azt éreztem, el kell mennem oda. Útközben megtudtuk, hogy maradtak még ott néhány százan, a határok pedig le vannak zárva. Éjjel értem oda, ahol öt önkéntes maradt háromszáz emberre, minden szervezet és önkéntes továbbment a több ezer menekülttel. Másnap pedig megkezdődött életem leghosszabb napja. Lezárt határ, emberek, tanácstalanság, negyvenfokos meleg. Nem tudtuk, mi fog történni. Nem volt vizünk, csak kenyerünk és némi ruhánk. Elmentem valamilyen járművet keresni, hogy vizet szerezzek. Akkor megtanultam, hogy ha segítesz, akkor rajtad is segítenek. Nekem Kristóf segített. A mi történetünk itt kezdődött. A nap végén megálltam a tábor közepén, és arra gondoltam, hogy a látottak után már nem leszek képes visszatérni a régi életembe.

* Te személyesen is megismerted az úton levő embereket. Azért egészen más az ő szájukból hallani a történetüket.

— Legtöbbet a szírekkel és az afgánokkal beszéltem. Sok megrázó történetet hallottam gyilkolásról, erőszakról, halálról. Horgosnál megismertem öt huszonéves kurd fiút. Az egyetem elvégeztével behívták őket katonának, de nem akartak harcolni, ezért hagyták ott Szíriát. A Horgoson eltöltött néhány nap után azt mondták, hogy ők másnap reggel visszafordulnak, és inkább halnak meg a hazájukban, háborúban, mint hogy még egy napot Európában maradjanak. El akartam nekik magyarázni, hogy egy ilyen hosszú út megtétele után, illetve ennyire kevéssel a vége előtt már nem szabad visszafordulni. Este főztek nekem egy kávét, és másnap elmentek. Elindultak a háborús övezetből a nagy európai demokrácia felé, és mivel vártuk őket? Szervezetlen menekülttáborokkal, illegális taxisokkal, rablókkal, rendőrökkel, akik megverik őket, börtönnel és olyan emberekkel, akik állatként bánnak velük. Nagy szerepük van ebben az önkénteseknek, hiszen ők állnak az első fronton, nem pedig a nemzetközi szervezetek vagy az állam. Ha ők nem volnának, ez a krízis sokkal durvább volna.

* Kristóf, te hogyan kerültél az események sűrűjébe?

— Én természetvédelmi őrként dolgoztam a határövezetben, és valójában már egy éve a mindennapjaink része volt, hogy menekülteket láttunk, akik átlépik a zöldhatárt. Nem beszélhettünk velük, de érdekelt, hogy mi áll a történet hátterében, mi van azon túl, amit a média sugároz, és hogy ne csak lássak, találkozni is akartam velük. Senki nem tudott válaszokat adni, ezért a nyáron csatlakoztam a Kelet-Európa Misszióhoz, Varga Tiborhoz és fiához, Dávidhoz, akik a helyi szegény családok megsegítésén kívül a szabadkai téglagyárnál állomásozó menekültekkel is már évek óta foglalkoztak. Ez a történet ugyanis nem most kezdődött el. Néhány héttel később Magyarország felhúzta a kerítést, és egyszer csak ott találtam magam Horgoson Vargáékkal — akkor még egyedüli segélyszervezetként — és a több ezer emberrel.

* Milyen hatással voltak rád ezek a személyes találkozások?

— Úgy gondolom, hogy azoknak a véleménye, akik ott vannak, találkoznak és beszélnek a menekültekkel, egy kicsit mérvadóbb, mint azoké, akik otthonról ítélik meg ezeket az embereket. Ennek az exodusnak nagy valószínűséggel vagy nagy hatása lesz az európai kultúrára, vagy teljesen megváltoztatja. Operatőr barátom, Szandtner Dani (ő is ott forgatott Horgoson) mondott egy jó hasonlatot: Kempingezel kint a természetben, és azt látod, hogy viharfelhők közelednek. Á, ez biztosan nem ér ide, mondod magadban. A felhők egyre közelednek, de te csak legyintesz. Már a fejed felett vannak, mégis azt mondod, nincs gond, biztosan nem fog esni. Amikor pedig esni kezd, kapkodva szeded össze a holmidat. Az ember ilyen. Megvárja a vihart. A jugoszláv háborúkon felnevelkedve és a Szerbiában látott menekülttáborok után már nem hiszem, hogy valaki meg fogja oldani ezt a helyzetet.

* Szerinted nincs jó megoldás?

— De van. Véget kellene vetni a háborúknak, hogy az emberek visszatérhessenek otthonukba, ehhez Európának és a világnak egységessé kellene válnia. Az emberiségnek szintet kellene lépnie. Tanulnia a múltból, hogy a gyűlölet, avagy a félelem nem megoldás. Az emberiség ki fog bújni a barlangjából, és hogy ez az előjövetel milyen következményekkel jár, ez már csak rajtunk áll, magunkra maradtunk. Sok dologgal kell majd szembenéznünk, és ezt nem csak a menekültügyre értem.

* Önkéntesként ott voltatok Horgoson, Bezdánnál, Šidnél, a preševói határátkelőn. Miért döntöttetek úgy, hogy mégis Szabadkára költöztök, Zsuzsi, te mit találtál itt?

— Amikor először jártam Szabadkán éppen a horgosi történések után, amikor megismertem Kristófot, téged és még néhány embert a bárban, azt láttam, hogy itt az emberek segítenek egymáson, van egy közösségi érzés, ez pedig nekem már régóta hiányzik. A segítségnyújtás volt az, ami minket is összehozott. Szlovákia, Pozsony és az ott élő emberek életmódja nagyon megváltozott. Mindenki dolgozik, tapos a pénzért, az emberek rohannak, tíz órát ülnek az irodában, a saját családjukra, a barátaikra sincs idejük, a közösségek eltűnnek. Mindenki a saját gondjaival, életével és pénzével foglalkozik, az utcákon feszült embereket látni. Azt az életet hajszolják, amelyre nincs pénzük, de szükségük sincs rá. De persze nem lehet általánosítani.

* Ez azért nem mindig volt így, te magad is mondtad, hogy a közösségnélküliséget csak nem régóta érzed.

— Ezt is az Európai Unió és a nyugati értékrend hozta magával. Tíz évvel ezelőtt nem léteztek ezek a gondok. Én közösségben nevelkedtem. Zsidó családban nőttem fel egy kisvárosban, Galántán, ahol a hétvégéket együtt töltöttük, szomszédok, barátok és a zsidó közösség tagjai is segítettek egymáson. Egész életemben valamilyen közösségben éltem. És egyszer csak mindez elveszett. Itt, Szabadkán éreztem meg újra. Azt láttam, hogy ez egy kedves, meleg hely, ahol tudnék élni. Szeretném összekötni a két országot, elhozni a szlovák művészeket ide, illetve szerbiai művészeket Szlovákiába. A Malomfesztiválra is már vannak konkrét terveink. Nem hagytam el teljesen az országot, a családom és a legjobb barátaim ott élnek, de én itt szeretnék.

Fotók: Alex Rymšinová, Elio Germani, Kristián Šeffer és Szerda Zsófi

Zuzana a Krištof Jablko on Vimeo.

Kattints az alábbi képre, és nézd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De ne hagyd ki Zsófi honlapját se! >>> www.szerdazsofi.net