Mielőtt meggyújtjuk a gyertyákat

Mielőtt meggyújtjuk a gyertyákat

Az ádventi időszak a várakozás csodáját hozza magával. Azt a varázslatot és ragyogást, amely belengi az egész karácsonyi ünnepkört. A világ csillogni kezd, és ebből — akarva-akaratlanul — a lelkünk is táplálkozik.

Az ádventet szinte mindenki az év lezárásának, befejezésének tekinti. Pedig ez az időszak valójában az egyházi év kezdete. A mai római katolikus liturgiában ez a december 25-e előtti négy vasárnapot és a közéjük eső 18—24 hétköznapot öleli fel. A múltban azonban egészen más volt ez az ünnepkör: a gallikán liturgiában alakult ki, a IV. század táján. Abban az időben vízkeresztkor tartották a keresztelőket, annak a háromhetes előkészületi ideje volt. Az V. században került a karácsony elé, de sokkal hosszabb, hathetes formában. Ugyanebben az időszakban lett rövidebb, négy vasárnapot és a közé eső időszakot öleli fel mindmáig.

Az ádvent alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása. Ilyenkor nemcsak a lakás díszítésére kell gondolnunk, hanem a lelkünk megtisztítására is, azután pedig ez utóbbit folyamatosan díszítgethetjük, egészen karácsonyig. Bűnbánat, jó cselekedetek: nincs is jobb módja a lélek ápolásának. Nem véletlen, hogy éppen ilyenkor támad fel a legtöbb emberben a segítő szándék, éppen ilyenkor éreznek a legtöbben késztetést arra, hogy felvegyék a telefont, és felhívják, esetleg meg is látogassák rég nem látott ismerőseiket. És az sem véletlen, hogy éppen ilyenkor a legnehezebb elviselni a magányt, ahogyan az sem, hogy éppen ilyenkor nem hagyunk senkit magányra ítélve.

Számos szokás, hagyomány fűződik az ádventhez. Az egyik ilyen az ádventölés, mely napjainkban már nem gyakori ugyan, de néhány évtizeddel ezelőtt a diákok, gyerekek, fiatalok még sorra járták az ismerős házakat, és karácsonyi köszöntést mondtak, alamizsnát gyűjtöttek. Mára ezt inkább a betlehemezés váltotta fel, mely a legismertebb és legelterjedtebb karácsonyi népszokások közé tartozik. Az egész Kárpát-medencében ismerik.

Kevesen gondolnák, de az ádvent egyik jelképe, az ádventi koszorú valójában egészen újkori szimbólum. 1840-ben Johann Hinrich Wichern német evangélikus lelkész az imatermében felfüggesztett egy szekérkereket, teletűzdelve gyertyákkal, melyek közül mindennap eggyel többet gyújtott meg, egészen karácsonyig. A termet fenyőgallyakkal díszítette. Ezt a kereket később fenyőágakból koszorúvá formázták, és a sok gyertya helyett csak négyet, a négy vasárnapot szimbolizálót hagyták meg. Nem véletlen, hogy a bűnbánatot ilyenkor többször is említik: az ádventi koszorún a gyertyák színe a katolikus hagyomány szerint a bűnbánat színét jelképező lila, kivéve a harmadik vasárnapra jutót, mely rózsaszín, mert ez az öröm vasárnapja. A négy gyertya a hitet, a reményt, az örömöt és a szeretetet jelképezi.

Emellett elterjedt szokás még — elsősorban kisgyermekes családok körében — az ádventi naptár készítése. Ez egy olyan naptár, amelyben huszonnégy ablakocska szerepel, és mindegyik mögött egy kis ajándék van, karácsony napjáig tehát minden napra jut egy.

Mielőtt azonban meggyújtanánk a koszorún az első gyertyát, mielőtt kinyitnánk az ádventi naptár első ablakocskáját, arra is gondoljunk, amit a lelkünkkel kell tennünk a szent ünnep előtt: tisztítsuk meg, mossuk fehérre, hogy ne csak a feldíszített lakás, hanem a lelkünk csillogása is jelezze: Jézus születésének ünnepére készülünk.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Bennünk van a várakozás
Képmás
A béke bennünk kezdődik
Képmás
Facebook

Támogatóink