home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Mestermunka
LENNERT MÓGER Tímea
2015.04.01.
LXX. évf. 13. szám
Mestermunka

Beszélgetés Sándor Zoltán íróval a nemrégiben megjelent kötete kapcsán —
Sándor Zoltán író, szerkesztő, publicista, a vajdasági magyar irodalmi és közélet meghatározó egyénisége. Személye nem igényel részletes bemutatást, mégis jó tud(at)ni, Zoltán 2000 és 2007 között a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad elnöke volt. Alapító főszerkesztője a 2004-ben indult Sikoly irodalmi és művészeti folyóiratnak. A Magyar Szó újságírója és szerkesztője.

  Olvassa el Wilhelm József Keserédes és agyafúrt valóság c. értekezését is Sándor Zoltán Föltámad a szél c. novelláskötetéről: http://hetnap.rs/cikk/Keseredes-es-agyafurt-valosag-18535.html

Eddigi munkásságát Herceg János irodalmi díjjal jutalmazták. 2011-ben Gion Nándor prózaírói ösztöndíjat kapott. Napjainkig öt önálló kötete jelent meg, a legutóbbi Föltámad a szél (novellák, Életjel, Szabadka, 2014) címmel.

* A Föltámad a szél című novelláskötetben mítoszszerű figurák, régi (ősi?) fogalmak, értékek kapnak aktuális, mai hangsúlyt, miközben remekül szórakozunk a szarkasztikus humorral megírt novellák által. Mennyi bennük a fikció?

— Mint minden irodalmi alkotás, a Föltámad a szél című kötetbe gyűjtött novellák is kitalált, a szerzőjük által teremtett történetek. Válaszom a kérdésedre tehát csakis az lehet, hogy a novellákban nagyon sok a fikció. Ha azonban provokálni szeretném magamat, megfordítanám a kérdést: mennyi bennük a valóság? Ennek a megválaszolásával már egy kissé bajban vagyok. A novellákban taglaltak egy teljes évszázadot ölelnek föl, valamennyi történet ugyanabban a bánáti faluban játszódik, csupán az utolsó novellában távolodunk el egy kicsit a szóban forgó helytől, de akkor is az ott történtekről van szó. A falu neve fiktív: Máriafalva, ettől függetlenül az ítészek egybehangzóan leszögezték, hogy Muzsláról, a szülőfalumról van szó a novellákban. Ez így igaz, a szülőfalum múltjáról hallottak és olvasottak, az otthon magamba szívott történetek és anekdoták, családi legendáriumok alapján alkottam meg novellahőseimet, igyekezve hol életszerűen, hol egy kissé sarkítva visszaadni a helyiekre jellemző észjárást. A hőseimet általában egy vagy több — és ez a gyakoribb eset — valóságos személyről mintáztam meg. Előfordult, hogy egy konkrét eset volt a történet kiindulópontja, köré építettem a novellát, annak függvényében mintáztam meg a hőst — és végül elhagytam a történetet, mert feleslegesnek éreztem a novella egészének szempontjából. Egyszersmind más vajdasági településeken tapasztalt, máshol hallott történetek is beépültek a novellákba, úgyhogy nem kell mindenáron Muzslán keresni minden hős és esemény valóságbeli megfelelőjét.

* Fekete J. József kritikus egyedi novellaírói stílusnak nevezi ezeket a mágikus és a gioni realizmust elegyítő szövegeket. Azt írja, hogy a múlt jellegzetes figuráinak megjelenítésével, illetve azzal, hogy tárgyi emlékeket vontál körül elbeszélt élettel, a bánsági falu mítoszát alkottad meg, mely „kissé mágikus, kissé misztikus, miközben realisztikus”. Mestermunkaként értékeli több kritika is. Van, hogy az író is meg van elégedve?

  Olvassa el Sándor Zoltán Egy marék bél című novelláját is: http://hetnap.rs/cikk/Egy-marek-bel-18537.html

— Három fontos vonása van a novelláknak: az egyik a realisztikus, a másik a mágikus realizmus, a harmadik a humor. Az első elkészült novellában — Egy marék bél — a lepusztulás ábrázolása ellenére nagyon erős a humoros szál. Ez a következő novellákat is jellemezte. A humor sok esetben az ember védekezőmechanizmusának leghatásosabb eszköze a hatalmasokkal szemben. Nem véletlenül mondja a falu bolondja ismerősei ama felvetésére, hogy egyszer még meglakol szüntelen hadoválása miatt, azt, hogy nem abból származnak a bajok, hogy egyesek sokat beszélnek, hanem abból, hogy a többség sokat hallgat!

Már a sorozat második darabjában megjelenik a latin-amerikai irodalomra jellemző mágikus realizmus — noha én szívesebben élek azzal a gioni meghatározással, hogy dúsított realizmus —, mely igazából a helyi babona, a vajákosság és a szerzői képzelőerő alkotta fantasztikum ötvözete. Szerzői szándékom szerint ezek a mozzanatok szimbólumjellegűek: ilyen például az elsüllyedt templom.

Egy teljesen másik prózasorozat hatására a későbbiekben a máriafalvi novellákban is jelentőssé vált a realista vonulat. Mivel a novellák nyolc év alatt íródtak, a köztük meglévő poétikai különbözőségeket igyekeztem valamelyest „összefésülni” a kötet összeállításakor. Érdekes mozzanata a novellák keletkezéstörténetének, hogy a novellafüzér első darabjának piszkozatát leszámítva, megírásukra Szabadkán került sor. Mondhatnám, hogy irodalmi szempontból akkor fordultam szülőfalum felé, amikor fizikailag elköltöztem onnan, a családom és a barátok mellett talán ily módon (is) igyekezve „tartani a kapcsolatot” szülőhelyemmel.

De hogy a kérdésedre válaszoljak: az író sohasem lehet teljesen megelégedve. Mindig van egy szó, amelyik helyett létezik egy jobb szó, mindig van egy bekezdés, melyet egy kicsit át lehet írni, esetleg el lehet hagyni. Szerencsére mindig eljön az a pillanat, amikor a kiadó szól, hogy itt az ideje pontot tenni, az író pontot tesz, és jó esetben többnyire meg van elégedve.

* Játsszunk el kicsit a gondolattal: a Föltámad a szél novelláinak szereplői a jövőben… Mi történhet(ne) velük a továbbiakban?

— A kötet a maga módján arra keresi a választ, hogyan hatnak ki a társadalmi események az ember életére, hogyan befolyásolják a politikai történések az egyén sorsának alakulását. Vidékünkön az elmúlt száz esztendőben számos ilyen helyzet volt: világháborúk, gazdasági válságok, rendszerváltások, határmódosítások, diktatúrák, retorziók, a kilencvenes évek szörnyűségei stb. A maga módján mind-mind kihatott az akkor élők sorsának alakulására. Társadalmi háttértől függetlenül azonban az emberek mindig ugyanazt teszik: élni szeretnének. Az adott körülmények között a lehető legjobban. Van, amikor az foglalkoztatja őket a leginkább, hogy felépüljön a házuk, ahol felnevelhetik gyerekeiket; ha mezőgazdaságból élnek, akkor abban érdekeltek, hogy minél jobb legyen a termés; ha beteg a gyerekük, akkor legfontosabb a számukra, hogy orvoshoz tudják vinni. Az ember egyszer él, nem biztos, hogy ki tudja várni, hogy beérjen a mindent felvirágoztató reformok gyümölcse, ezért nem engedheti meg magának azt a „luxust”, hogy az eszmei kérdéseket mindenáron az egzisztenciális kérdések elé helyezze. Annak, akinek mindig megvolt a napi három étkezés, sohasem kellett azzal szembesülnie, hogy kikapcsolják nála a villanyáramot, és egyszer sem késett el egy fontos találkozóról azért, mert nem indult vagy késett a vonata, könnyű arról beszélnie, hogy a pénz nem boldogít. A pénz önmagában valóban nem boldogít, de hiánya sokszor megélhetési gondokat okoz(hat). Mit csinálnának hőseim ma vagy a jövőben? Ugyanazt, amit száz évvel ezelőtt, a második világháború után vagy a kilencvenes években tettek: megpróbálnának boldogulni. Dolgoznának, szeretnének, gyűlölnének, gyereket nevelnének, társalognának, poharazgatás közben a politikusokat szapulnák — főképp akkor, ha azok arról igyekeznék meggyőzni őket, hogy napról napra jobban élnek, miközben ők ennek épp az ellenkezőjét tapasztalják —, és attól tartok, skype-olnának külföldre szakadt gyerekeikkel és unokáikkal

* A Sziveri János Művészeti Színpad vonzáskörében ért be többetek pályája. Milyen hangos ma a Sikoly?

— A Sikoly első számában azt írtam, hogy a folyóirat „szerény próbálkozás az egymagukban sikongók elefántcsonttornyainak a lerombolására”, és „már a kiindulópontban elzárkózik attól, hogy világot váltson, de ettől függetlenül megváltoztathatja azokat, akik készek együtt sikoltozni velem/velünk”. A folyóirat tízéves fennállása alatt valóban nem váltottuk meg a világot, néhány elefántcsonttornyot azonban kétségtelenül leromboltunk. Közben együtt fejlődtünk, és az eddig megjelent negyven lapszám által a magunk módján igyekeztünk hozzájárulni a pluralista szellemi közeg kialakulásához szűkebb pátriánkban.

A Sikoly hangerejével ma sincs baj — a napokban éppen számos kedvező visszajelzést kaptam Magyarországról a legújabb lapszám kapcsán —, sok más irodalmi folyóirathoz hasonlóan azonban a Sikoly is sajnos a támogatások hiányával küszködik, ami mostanra már nemcsak a lap rendszeres megjelenését, hanem a puszta fennmaradását is veszélyezteti. Félek, hogy az áldatlan helyzet megváltoztatásához kevés a Sikoly hangereje.

* Az író társas lény?

— Az írás természeténél fogva magányos tevékenység, egyedüllétet igényel. Ennek ellenére az író élhet intenzív társas életet, az irodalomtörténetben számos ilyen példa található. Nem tartozom ebbe a csoportba, szeretek írni, olvasni még inkább, az irodalmi élet azonban egyre jobban fáraszt, egyre inkább teherként élem meg, ha nem nagyon fontos, nem is igen törekszem részt venni benne. Tisztában vagyok vele, hogy az irodalmi élet az irodalom nélkülözhetetlen velejárója, de ez nem változtat az álláspontomon. Ezen a téren Lovasi Bandi egyik dalszövegének soraival tudom a legpontosabban jellemezni magam: „Tudom, hogy kell győztesnek lenni, / de nincsen hozzá kedvem.”

* Versek, novellák, regény, dráma, publicisztika jellemzi az írói pályád. Meghatároz(ó) a változatosság, illetve merre tartasz jelenleg?

— Leginkább a téma határozza meg a műfajt és a formát, bár megéri néha kísérletezni, például publicisztikai szemszögből (is) érdekes témát prózában feldolgozni. A változatosság inkább tematikailag, mint műfajilag határoz meg. Nemrég zártam le és adtam át egy kiadónak a Térdről a világ című kéziratomat, mely tizenkét, többnyire jelenünkre reflektáló novellát tartalmaz. Budapesten kell hamarosan megjelennie egy fordításkötetemnek, David Albahari egyik prózakötetét ültettem át magyar nyelvre. Jelenleg az első igazi novellahősöm, a cinikus és melankolikus J. K. legújabb kalandjairól szóló tündérmeséken dolgozom. Ezek főleg álomszerű, metafizikai vonatkozású, fantasztikus jellegű alkotások. Régóta várat magára egy hosszabb lélegzetű mű megírása a Föltámad a szél novelláiban megjelenített faluról, illetve más jellegű novellák és piszkozatok is szerteszét hevernek a számítógépben.

* Hol érzed magad otthon: Bácska, Bánát...?

— Nyolc éve Szabadkán élek. Már nehezen nevezhetem magam muzslainak, de nem váltam szabadkaivá. Ettől függetlenül most is kellemes érzés tölt el, ha Muzslára vagy Nagybecskerekre érek, az utóbbi időben pedig akkor is, ha visszatérek valahonnan Szabadkára, a kisradanováci otthonomba, ahol önmagam lehetek. Az említett településeken kívül szívesen császkálok Zentán, Magyarkanizsán, Újvidék központjában, de Budapestre és Belgrádra is rá tudok hangolódni. Azt hiszem, a legpontosabban vajdasági magyarként tudnám meghatározni magam.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..