Megrongálták a csúrogi emlékművet

Az ártatlan csúrogi áldozatok emlékére állított emlékművet, amelyet júniusban avattak fel Tomislav Nikolić szerb és Áder János magyar államelnökök jelenlétében, ismeretlen tettesek megrongálták — jelentette az RTV.
Teleki Júlia, akinek édesapja ugyancsak az ártatlanul kivégzettek között volt, azt nyilatkozta, hogy ez a vandál cselekedet a két nép közötti, éppen hogy csak elért megbékélés arcul csapása. Szavai szerint ennek az emlékműnek örök mementóként kellene állnia az utókor előtt, ahelyett, hogy ismeretlen tettesek meggyalázzák. Teleki Júlia a tettesek haladéktalan kézre kerítését és felelősségre vonását követelte.
Vesna Stjepanović, a csúrogi helyi közösség képviselője elmondta, sem a polgárok, sem a rendőrség nem értesítette a rongálásról. ,,Minden polgár nevében kérném, hogy kerüljék az álinformációk terjesztését. Senkinek sem áll érdekében az emlékmű megrongálása, hiszen mindannyian tisztában vagyunk vele, mekkora jelentősége van a két nép megbékélésének” —  mondta Vesna Stjepanović.
Azt azonban, hogy az emlékmű alakjait megrongálták, a televíziónak megerősítették a szoborcsoport közvetlen közelében élő gyerekek is. Szerintük minden éjszaka fiatalok csoportja dorbézol az emlékhely melletti padokon. (—)

Várható volt...

Nem öröm kimondani, de az előzmények ismeretében várható volt, hogy előbb-utóbb meg fogják rongálni a csurogi magyar áldozatok emlékművét, s attól tartunk, hogy nem ez volt az utolsó eset. Az erkölcsi és politikai kár felbecsülhetetlen, mindazonáltal az anyagi kár viszonylag kicsi, amiből arra lehet következtetni, hogy az elkövetők nem fémtolvajok, hanem vagy rakoncátlan gyerekek, vagy — ami még valószínűbb — sanda provokátorok voltak, abból a fajtából, akik a korábbi években is rendre meggyalázták az emléktáblákat, emlékkereszteket. A dilemmára a pontos választ a bűnüldöző szerveknek kéne megadniuk, de ők máris hitelüket veszítették, hiszen talán még mindig bölcsen hallgatnának az esetről, ha arra a véletlen folytán fény nem derül.
De a történet felvet más, korábbi eredetű, megoldatlan kérdéseket is. Többek között azt, hogy az ígéretek ellenére mindmáig miért nem szereltek fel az emlékmű környékén térfigyelő kamerákat? Másfelől: szükség volt-e olyannyira siettetni a csurogi kettős elnöki főhajtást, ha a szerb fél semmilyen tekintetben nem volt kellően felkészülve a nagy horderejű esemény megfelelő előkészítésére. Több jele is volt annak, hogy Belgrád voltaképpen vonakodik a megbékélési folyamattól, és amit a dologban tesz, azt számára nem az erkölcsi parancs, hanem napi politikai taktikai szempontok teszik kikerülhetetlenné. Ezért van az, hogy a szerbiai médiában alig volt maradandó visszhangja a megbékélésnek, ezért történhetett meg, hogy mérvadó közvélemény-formáló személyiségek az eseményt kommentálva igyekeztek minimalizálni a magyar áldoztok számát, és ezért történhetett meg, hogy a szerb köztársasági elnök — ellentétben magyar kollégájával — nem kért bocsánatot az ártatlanok ellen elkövetett bűncselekményekért. Arról nem is szólva, hogy a szerb kormány — noha ennek a határozatnak a meghozatalát legkésőbb a csurogi főhajtás napjára megígérte — mindmáig nem helyezte hatályon kívül a magyarok kollektív bűnösségére vonatkozó, második világháború végi állami döntéseket.

Csorba Béla, a VMDP elnöke