Mari néni, Jani bácsi és a virtuális kispad

Mari néni, Jani bácsi és a virtuális kispad

Lackfi János a kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legolvasottabb alkotója. Harmincnál több könyve jelent meg, és legalább ennyit fordított le franciából. Számos elismerés mellett a József Attila- és a Prima Primissima díj birtokosa.

* Gyermekek és felnőttek számára egyaránt ír, a sport fontos része az életének, szeret barkácsolni, fotózik is, évente legalább százszor fellép, és van hat gyermeke, egy unokája… Hogyan jut mindenre ideje?

— Nem jut, az az igazság. Mindenhol tűzoltok inkább, befalazom a keletkezett réseket. Csak az a mentálhigiénés igazság vigasztal, amely szerint nem kell tökéletesnek lenni, megteszi, ha elég jó apa, nagyapa, író, férj stb. leszek. Erre próbálom emlékeztetni magamat, mert elsőszülöttként különösen belém volt kódolva a túlteljesítés kényszere, a versenyszellem, az elsőség utáni vágy. És persze időnként muszáj lassítani, folyóparton sétálgatni, magamat a vízben nézni, cukrászdában sütikézni, kikapcsolni, elmerülni, sportba vagy imába dűlni. (Ezt a jó kis főnévi igeneves formát József Attila „maxolta ki”: „vizsgálni, a vér hogy csordul, / nézni, hogy egy kislány fordul — / vagy csak így megülni veszteg — / fölgyujtani Budapestet, / morzsámra madarat várni, / rossz kenyerem földhöz vágni,”)

* Mi a tapasztalata, olvasnak-e a mai gyerekek, fiatalok, vagy csak az okostelefonjuk érdekli őket?

Mindig tartottam az ilyen merev szembeállításoktól, ritkán visznek előre. Ha az ember belekukkant az okosteló-üzenetekbe, már persze engedéllyel, akkor látja, hogy a kölkök többnyire azt csinálják, amit mi annak idején: egymással fecsegnek. Csak ők a chatfalon, mi meg az utcasarkon tettük. Sokkal többet tudnak együtt lenni, ez biztos. Kutatások mutatják, hogy van ennek is hátulütője, egy csomó kommunikációs készség nem fejlődik ki. Viszont inkább azt kellene megkérdezni magunktól, hogy ott várjuk-e gyerekeinket az okostérben, vagy magukra hagyjuk őket. Van-e tananyag okostelóra? Hát olvasnivaló? QR-kódokkal, mindennel? Na és miért nincs? Mert nem ér meg nekünk ennyi fáradságot? Hallottam olyan professzort, aki büszke volt rá, hogy dühösen eltetette az összes online lehetőséget az előadásán, ne ellenőrizgesse már őt a diák, kutya teringettét! Ettől sajna nem lesz tekintélyünk. Én tizenhét év felsőoktatás során sokszor kértem a fiataloktól, hogy nézzék már meg ezt vagy azt a világhálón, nehogy rosszat mondjak. Senki sem sebezhetetlen, azt fogják becsülni, aki ezt be is vallja. Úgyhogy érdemes az új médiumokat segítővé és nem ellenséggé tennünk. Ettől persze még engem is bosszant a túlzott függés, és nem akarok okostelót. Arra pedig nem tudom a választ, hogy ma kevesebbet olvasnak-e. Könyvet mindenképp, de például ennyi levél még sosem született a világtörténelem során, mint manapság. Érdemes nem lovagolni a veszteségeken, bár ebben is lovas nemzet vagyunk. Keressük az előrelépés lehetőségét! A szemétgyártás Gutenberggel indult, mérgesek is voltak rá kortársai, ma meg őt bálványozzuk, mint minden tudás letéteményesét.

* A lényeg, hogy ne azon siránkozzunk, mennyi szemét van a neten! Tegyünk fel értékes dolgokat — ezek a mondatok öntől származnak. Hogyan lehet küzdeni a netes szemét térhódítása ellen?

Fölösleges ez ellen küzdeni. Böjte Csaba atya szerint a sötétet hiába kaszaboljuk láncfűrésszel, semmire se megyünk. Ellenben, ha gyertyát gyújtunk... Nagy szülőlázadások vannak tankönyvbe került mai versek kapcsán Varró Dani ellen és ellenem. Ilyenkor igyekszem józan párbeszédet nyitni, bár durva a hangnem, küldenek is anyámba. Megköszönöm, hogy szenvedélyesen viszonyulnak az irodalomhoz, mert annak halála nem a támadás, hanem a jó, becsületes, penészes unalom. Másrészt mindenkinek ajánlom, hogy olvasson, posztoljon olyan verset, amelyet szeret, ahelyett hogy fáradságot nem kímélve küzdene olyanok ellen, amelyeket nem szeret. Hősi magyar szokás, hogy erőink legjavát értelmetlen küzdelmekbe fektetjük. Építkezni fárasztó, és a téglakoccanások nem olyan nagyszerűek, mint az erkölcsi fölény harsonaszava. Ám értelme ennek van, és bizony sok-sok blogger pötyögi be két pitepete kezecskéjével kedvenc verseit, írásait... Akár a régi várúrnők leveleskönyvei, melyekben sokszor fennmaradtak bizonyos elkallódott művek. Nekem magamnak naponta négyszer-ötször frissülő Facebook-oldalam van, harmincötezer követővel, akik aktívan hozzászólnak, beleírnak, emlékeket idéznek, elmélkednek. Mint porta előtti kispad a virtuális térben, Mari néni, Jani bácsi kiül, aztán nyomja a pletykát hírekről, időjárásról, pletykákról, múltról, jövendőről. Az irodalom, bár sok más funkciója is van, elsősorban kommunikáció, eleven szó embertől emberig. Ennyiben mindegy, hogy levegő, papír hordozza-e, vagy pixel.

* Szeret kommunikálni az olvasóival, rendszeresen válaszol a tőlük kapott e-mailekre, levelekre?

— Hogyne, hát óriási dolog ez a nyüzsgés, érdeklődés, megnyílás. Csak ámulok! Volt, aki a feleségének engem akart elvinni szülinapi ajándékként. Markos, bajszos férfiember volt, meg is ijedtem, hogy hóna alá csap, aztán uzsgyi. Volt, aki azt szerette volna, ha a magyar kultúra nevében én adom össze kedvesével, patakparton. Szövegeket küldtem magam helyett, megtisztelő, de papnak nem álltam... Máskor szövegem magyarórai elemzéséhez kértek segítséget a diákok okostelón, este a tanár is jelezte: jól jöttek a szempontok. Megint máskor érettségire készülő tizenkettedikes írta meg, mit mondana, ha engem húzna, s jó lélekkel felelhettem, hogy hivatkozzon rám nyugodtan a bizottságnál, nálam ez ötös. Aztán egyetemi tanulmányi versenyhez, diplomamunkákhoz, kutatásokhoz, szakkönyvekhez is kell anyagokat küldenem. És rengeteg embert mentorálok suttyomban: elküldik műveiket, s én igyekszem támpontokat adni nekik. Öröm ez az élénk eszmecsere korunkkal, az utókor ítélete úgyis lutri... Ki beszél ma például egy olyan zseniális, nagy prózaíróról, mint Tersánszky Józsi Jenő?

* Mekkora az érdeklődés a kreatív írás tanítása iránt, és kiknek ajánlja ezeket a tanfolyamokat?

Húsz-harminc fős csoporttal dolgozom minden félévben, és persze az íráshoz nem kell tarisznyás, spanglizós, zöld hajú bölcsésznek lenni. Jönnek energetikai szakemberek, sebészek, mérnökök, banki dolgozók, újságírók, fociedzők, jogászok, statisztikusok, táncosok, grafikusok, diákok, nyugdíjasok. Mindenki mást keres. Önismeretet, lelki gyógyulást, meditációt, imát, minőségi szórakozást, társaságot, szakmai fejlődést. A hangulat érzékeltetésére hadd idézzem az egyik résztvevő, Sarló Emese tudósítását: „Mi itt a csoportban a hétköznapi közlésből irodalmat csinálunk ám, hogy feszültség legyen és többkimenetelű helyzet, és logikailag felépítünk, meg olyan gyakorlatok vannak, hogy Időeltolódás meg Életszag, de könnyes-nyálas nosztalgia semmiképpen sem. Ide érdemes járni, mert Lackfi tanár úr annyira jó, második óra után annyira el vagyok ájulva magamtól, hogy hazafelé átmentem a piroson, mert ugye mit nekem a piros lámpa, egy ekkora nagyságnak. […] Szóval ez az egész tiszta adrenalin. Mint a bungee jumping. Vagy a bázisugrás. Vagy bungee jumping és bázisugrás egy órán belül. Sőt még annál is durvább.”

* Verstábor, versgyár, verspárbaj — csak ilyen szokatlan módszerekkel lehet manapság közelebb hozni az irodalmat az emberekhez?

— Egyik sem szokatlan. Régen, az ősiségben verstábor volt minden szüret, aratás, esküvő, nagyobb ünnep. Felnőtt és gyerek egyaránt részt vett éneklésben, kántálásban, regölésben, csujogatásban. Élték a verset, nem csak úgy tanulták! A versgyáramról, ahol interneten beküldött olvasói témákat szedtem versbe, azt gondoltam, valami óriási újdonság, és persze a közeget illetően az is volt. Erre Várady Szabolcs, a Holmi legendásan szigorú szerkesztője megdicsért, milyen jó kis szerepverseket fabrikálok. Azt hittem, ez valami új, s kiderült, ősrégi! Verspárbajt meg már Arany, Tompa és Petőfi is vívott, nem beszélve a kávéházi nyugatosokról.

* Jelenleg milyen könyvön dolgozik?

— Régóta húzódó regényemet kéne befejeznem, de a szerelőcsarnokban sok más is munkálódik, gyerekvers, tárca, parafrázis, dalok...


A nyitóképen Lackfi János (Raffay Zsófia felvétele)

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Tibor, a megmentő
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink