Megijedni se volt idejük. Tíz évvel ezelőtt még megijedni se volt érkezése Varga Anikónak és annak a néhány pedagógusnak, aki feladatot vállalt a szabadkai magyar gimnázium létrehozásában. A tartományi parlament 2003. április 22-én fogadta el a két magyar tehetséggondozó gimnázium alapítói okiratát — a matematikaiét Zentán és a nyelvi tehetséggondozóét Szabadkán. Ha tudjuk, hogy Szerbiában a középiskolai beiratkozások pályázata május elején jelenik meg, a tehetséggondozókban pedig korábban tartják a kötelező felvételi vizsgákat, mint a többi gimnáziumban és a szakiskolákban, akkor kap igazán súlyt, hogy rögtön, azonnal cselekedni kellett. Ötven év álmodozás után — Szabadkán fél évszázaddal azelőtt csukták be az utolsó magyar gimnáziumot — eljött az álom megvalósításának a pillanata. Hozzá lehetett látni az intézményépítésnek: a semmiből. A Kosztolányi Dezső nevét viselő iskolának nem volt épülete. Az első ünnepélyes tanévnyitóra a Zeneiskola hangversenytermében került sor. Az első nemzedék diákjai a Szabadegyetem egyik emeleti termében kezdték meg tanulmányaikat, ahol az asztalokon, a székeken meg a táblán kívül semmi más nem volt. „Köszönet a bizalomért. Köszönet mindenkinek, aki 2003 tavaszán egy, a nulláról induló intézmény tanári gárdájára bízta a gyerekét, a hónapokig fizetés nélkül dolgozó lelkes csapat kezébe adta a gyermeke sorsát” — mondta három évvel később, a karácsony előtti beszélgetésünk alkalmával a gimnázium igazgatónője, Varga Anikó. Immár a tágas, sokablakos, otthonosan berendezett saját épületükben ültünk, ahol szép függönyökre, a könyvtárszobában színes padlópárnákra, mindenütt a szép szobanövényekre, a falakat díszítő művészfotókra és műalkotásokra csodálkozhatott rá a látogató.

A Kosztolányi gimnázium épületét 2004. szeptember 9-én avatták. A Szent Teréz-székesegyház szomszédságában, a püspöki palota mellett álló egykori polgári házra emeletet húztak, beépítették az alagsorát és a tetőterét — így lett 1080 négyzetméter alapterületű. 2006-ban átadták rendeltetésének az iskola udvari szárnyát, 2010 februárjában pedig felavathatták az udvarban épült új tornatermet. A gimnázium első nemzedéke 2007 májusában ballagott — az intézményben azóta összesen 235 diák érettségizett. Az idei iskolanapot, március 28-át az teszi nevezetessé, hogy a Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium ebben az évben ünnepli a tizedik születésnapját.

„Hányan is vagyunk mi kosztolányisok? Eddig 428 tanuló, 55 tanár és munkatárs, és azok is, akik ebben a tíz évben mellénk álltak és segítették a munkánkat. A 2003-as induló év 22 tanulójának függvényében már nem vagyunk kevesen, és igazi iskolává nőttük ki magunkat, amelynek van szellemisége és vannak hagyományai. Amit ehhez köthető eredményként külön kiemelnék, hogy manapság nem kis dolog egy iskolának eljutni odáig, hogy a tanulói büszkén felvállalják az idetartozást, az összetartozást” — írja a jubileum alkalmából Varga Anikó igazgatónő. Alkalmi írását (Magyar Szó, február 14.) érdemes elolvasni. Mert nem pusztán összegezni akar, hanem az a szándéka, hogy eloszlasson egy, a gimnáziummal kapcsolatos urbánus legendát. Ez a szabadkai/újvidéki városi legenda úgy tartja: „sikerült a Vajdaságban egy olyan magyar gimnáziumot alapítani, amelynek minden végzős diákja Magyarországra megy továbbtanulni!” Írásában az igazgatónő ezt a szóbeszédet cáfolja meg: „Szeretném elmondani, hogy sokkal jobbak vagyunk a hírünknél, ami arról szól, hogy ötből négy tanulónk elhagyja a Vajdaságot. A tanulóink fele itthon tanult tovább, a másik fele külföldön próbált szerencsét”. És tételesen felsorolja — város, egyetem, egyetemi kar neve, választott szak —, hogy hol folytatták tanulmányaikat a kosztolányisok. Bizonyítva: a híresztelés nem igaz. És bizonyítva azt is: az intézmény számot vezet róluk, és ők is számot vezetnek egykori gimnáziumukról.

„Nincs olyan rendezvényünk, ahol ne jelennének meg többen is közülük. Visszajönnek, hogy elmondják az eredményeiket, örülnek a dicséretnek, a biztatásnak, kötődnek a gimnáziumhoz, Szabadkához, Vajdasághoz, mert innen indultak, és sokan ide szeretnének visszajönni.” A gimnáziumnak pedig — az intézmény fennállása 10. évfordulóján kívül — azért is nagyon fontos ez a 2013. év, mert az idén jelentkeznek az első, a bolognai rendszerben végzett, diplomás kosztolányisok. Varga Anikó nem akar ünneprontó lenni, de nagyon szeretné, ha azok a fiatalok, akik itthon próbálnak szerencsét, esélyt kaphatnának, és nem kényszerülnének kiszakadásra. „Hiszen az intézményünk megalakításának az egyik alapvető elképzelése válna kétségessé, ha ezek a diplomás fiatalok nem tudnának itt Vajdaságban munkához, egzisztenciához jutni.” Szerinte folyamatában kell nézni a kosztolányisok történetét. Ez a folyamat pedig most jutott el a diplomás kosztolányisok munkába állásának és egzisztenciateremtésének a szakaszába. Ebben kell segíteni, ehhez kell nekik itt és most esélyt adni. Jómagam — aki újságíróként a gimnázium történetét a születésének pillanatától nyomon követhettem — mindehhez legföljebb csak annyit tehetek hozzá: esélyt adni nekik, akár Budapesten vagy Szegeden diplomáztak, akár Újvidéken vagy Belgrádban. Ám ez már nem a tizedik születésnapját ünneplő szabadkai Kosztolányi gimnázium feladata.