Az egykori diákokat — ma már szülőket, nagyszülőket — az iskolacsengő hangja ismét órára hívta. Ugyanúgy, mint régen, amikor egymás kezét fogva lépték át a Miloje Čiplić Általános Iskola küszöbét. A régi, megsárgult fényképekkel érkezők könnyes szemmel, meghatottan nézegették a fotókról visszamosolygó copfos leányokat és rövidnadrágos kisfiúkat.  

— A boldog újratalálkozás órájában szinte maguktól felidéződnek az emlékek, és lelki szemünk előtt újra látni véltük azt az utat, amelyen szüleink fél évszázaddal ezelőtt büszkén vezettek bennünket az iskolába. Ilyenkor értünk meg mindent, a saját és mások élettörténetét is, melyek az osztályfőnöki órán hangzanak el — mondta remegő hangon Karakó Verona, aki a fél világot átutazva, Los Angelesből érkezett Törökbecsére, hogy újra együtt lehessen a régen látott társaival.  

Karakó Verona, Kollár Jutka, Becsei Mária, Varnyú Ibolya, Fodor Erzsébet, Báló-Berta Mária, Tandi Ilona

Fodor Erzsébet Szilágyiról jött. Elmondása szerint ismét tizenöt évesnek érezte magát, hiszen a gyönyörű gyermekévek mindig ott élnek a felnőttek lelkében, és sohasem homályosulnak el.

Voltak, akik nem tudták rögtön felismerni az osztálytársukat, viszont a mosoly, a tekintet, a hang már visszaidézte a régi arcot.

— Amikor néhány másodpercnyi kétely után rájöttem, ki áll előttem, filmszalagként pergett le minden egyes perc, melyet együtt töltöttünk. Az emberben ilyenkor olyan érzések tombolnak, amelyeket szavakkal nem lehet kifejezni. Húsz volt osztálytársunk emlékére gyertyát gyújtottunk, hogy ily módon ők is velünk legyenek — mondta Varnyú Ibolya.  

Harminchét vén diák örömmel ballagott újra a hömpölygő Tisza partján, ugyanúgy, mint ötven évvel ezelőtt.

(A szerző és Báló József felvétele)