Az elmúlt egy évben számos helyen megfordultam, számtalan emberrel találkoztam, ráadásul remek lehetőségek találtak meg. Ezért nem is tétováztam, amikor a XXIV. Határon túli magyar középiskolások olvasótáborának szervezője, Gyulai István megkeresett, és azt a megtisztelő feladatot adta, hogy az idén én kísérjem a vajdasági tehetséges fiatalokat a Cseresznyéspusztán megtartott tíznapos táborba. Engem három éve csábított először, és ha Cseri hív, nem lehet nemet mondani — megyek minden adandó alkalommal. Mert Cseri nem csak egy hely, ez egy otthon és egy életérzés. Az én sokadik otthonom. Az idén pedig ismét visszatérhettem, de már többedmagammal.

A hely Paks mellett található, az egész település egy utca az erdő szívében. A néhány éve felújított Erdei Iskolában kaptunk szállást, jómagam és két kiemelten tehetséges középiskolás lány, a szabadkai Vajda Stella és a zentai Eszes Kitti. Az ember azt hinné, hogy egy ingyenes táborba könnyű feladat fiatalokat toborozni, de ez messze az utóbbi idők egyik legnehezebb feladatának bizonyult a számomra. Sokan a tábor időpontjára időzítették a családi nyaralást, vagy csak pusztán emberrablónak hittek. A két lány viszont bevállalta az ismeretlent, és — noha nem beszélhetek a nevükben — annyit elárulhatok, egyáltalán nem akartak a tábor végeztével hazajönni, ami csakis jót jelenthet. Ezúton is köszönöm a bizalmatokat, remélem jó kísérőtök/anyátok voltam.

A táborba az idén Galántáról (Szlovákia), Viskről (Ukrajna), Dévából, Vulkánból, Kézdivásárhelyről és Temesvárról (Románia) érkeztek fiatalok, valamint három paksi ifjú is beugrott. A harminc diák és hat kísérő igazán családias légkört teremtett már az első estén, mert mindannyian tudjuk, milyen az, ha külhoni magyarok találkoznak: beindul a sztorizgatás, helyzetjelentés az ottani magyarság életével kapcsolatban és persze a tájszólások átbeszélése. Mert ami nálunk örökíró, az Erdélyben pix, és ezeket a dolgokat nagyon fontos megtárgyalni.

A tábor témája Arany János élete volt, születésének 200. évfordulója tiszteletére. Műhelymunkák és előadások során dolgoztuk fel a költő életét, mintegy játszva tanultunk, ha ezt a kifejezést még lehet középiskolás, serdülő fiatalok esetében használni. A táborlakók öt szekcióból választhattak, ahol aztán aktív részvevőként munkálkodtak. Ilyen volt a vers- és prózamondás, dráma, zene, filmkészítés és az újságírás. Az én lányaim — mert mindig így hivatkoztam rájuk — az első kettőt vállalták be, nem kis mértékben színesítve így a tábor végén a munkájukból megrendezett gálaműsor programját. Anyátok büszke rátok, de ezt úgyis tudjátok.

A program hihetetlenül színesre sikeredett, és szerencsére az időjárás is nekünk kedvezett, mert minden tervezett eseményt — sőt, számos váratlan, de annál csodálatosabb történést — életre hívtunk. Egyetemi professzorok tartottak nekünk hangulatos és vicces előadásokat, ellátogattunk Nagykőrösre, ahol Arany élt és dolgozott, ott megkóstolhattuk a kedvenc ételeit, megnéztük a sírverseit, a Paksi Amatőr Színjátszók is kilátogattak hozzánk feledhetetlen előadásokat bemutatva, illetve zenészek is tartottak koncerteket, nem is egyet. A paksi Vetővirág Népzenei Együttes a népzene szerelmeseinek kedveskedett, a bölcskei The Subrune fiataljai pedig igazi fesztiválhangulatot teremtettek a hőségben is kitartóan tomboló tiniknek. A kerékpártúrával egybekötött strandolással még a sportot sem hanyagoltuk el. Az idén újra ellátogatott a táborba Koltai Róbert színművész, egy nem tervezett, de annál élménydúsabb estét tartva a csillogó szemű fiataloknak, és az élet kiszámíthatatlanságának köszönhetően még szingapúri ismerőseink is lettek.

Persze a tábor lakói egymást és egymás településeit is megismerhették különböző foglalkozásokon, második este mindenki bemutatta, honnan érkezett, és egy adott helyre jellegzetes kultúrmorzsával szórakoztatta a többieket. Élő Honfoglalót is játszottunk, természetesen külhoni magyarként Nagy-Magyarország megrajzolt térképén, és drámajátékokon keresztül egymást is kiismerhettük. Közben javában készültek a műhelymunkák, az idei tábori kisfilm a Toronyavatás címet kapta — Arany János Híd-avatás című versét adaptálták a fiatal rendezők és színészpalánták. Elkészült a tábor újsága is, a Visszhang, tele tábori élményekkel és az írói/költői vénával megáldott táborlakók írásaival. A drámások a zenészekkel és a versmondókkal kooperálva készültek egy igen tartalmas és színvonalas műsorral a paksi Jézus Szíve katolikus templom vasárnapi miséjére, valamint a hétfő este táborzárásként megrendezett gálaműsorra is. Szóval mindnyájunknak volt elég feladata és elfoglaltsága, így gazdagodva sok élménnyel, tudással és barátsággal. Mert legyünk őszinték: utóbbi nélkül mit sem ér az egész.

Mindig nagyszerű látni, ahogy az első napok után mindenki nyit a másik felé, határokon és generációkon átívelő barátságok, néha szerelmek szövődnek. Mert az itt teljesen normális, hogy nem vagy normális. Teljesen természetes, hogy ha valaki leül gitározni, a tábor lakói köré gyűlve random éneklésbe kezdenek. Teljesen rendben van, hogy ha valaki rákezd, hogy „Béla vagyok, Béla vagyok…”, a tábor összes lakója egyszerre üvölti, hogy „…és egy gombgyárban dolgozom!”. Itt nincs honvágyad, itt nincs netelvonási tüneted, mert teljesen hidegen hagy a megszokott életed. Cseriben otthon vagy, tábori család vesz körül, hova akarnál menni? Kaját kapsz, szállásod van, Csöpike néni — a gondnok/mindenes, aki maga a cseri életérzés, szerintem — hoz neked bármit, amire szükséged van, és mindenki bírja a fejed. Cserinek egyszerűen van egy olyan hangulata, amelyet máshol nem lehet átélni, megteremteni. Itt szinte tapintható a boldogság és a szabadság, és ami még fontosabb: fel is fogod a jelentőségét. Mert nem örökké tart, napok és percek múlásával egyre inkább a tábor vége lebeg a szemed előtt, nem pedig a kezdete. Márpedig vége van, könnyek közt és tele viszontlátási ígéretekkel, de augusztus második napján búcsút intettünk a cseresznyéspusztai Erdei Iskola épületének. Nem örökké. Cserin olyan nincs, hogy örökké. Sem az ottlétben, sem a viszontlátásban. Meg valljuk be, a való életben sem.

Mint visszatérő, tudtam, körülbelül mire számítsak. Az viszont hatalmas megtiszteltetés és öröm volt számomra, hogy mi, vajdaságiak ismét képviselhettük magunkat, megismertethettük a többi határon túli magyarral a mi kultúránkat, szokásainkat, adhattunk egy darabkát önmagunkból, és színesíthettük a tábor programját saját gondolatainkkal és érzéseinkkel. Cserire hazajárni már nemcsak számomra jelentős, hanem azok is így érzik, akiket vihettem, akik ott lehettek, táboroztak, és vidám napokat tölthettek el. A hely, a hangulat, a tábor, a környezet és a mélységes tolerancia egymás iránt. Másra egyszerűen már nincs is szükség, és ez így van jól.

Jövőre 25. Ha az élet is úgy akarja, mi biztosan ott leszünk. Ugye, lányaim?