— Nekem ilyen a beszédstílusom — mondja a lány komolyan —, otthon és az egyetemen is azt mondják, ha kinyitom a szám, azonnal a leggyorsabb fokozatba kapcsolok. Még nem elemeztem magam, de talán gyorsabban forog az eszem, mint a nyelvem, ezért kell igyekeznem, hogy mindent mondatba foglaljak. Nem, ne gondolja, hogy elállok az interjútól. Nem mintha nagyon kellemes volna a téma, de nagyon szeretném kibeszélni magamból a kétségeimet, csalódásomat és nem utolsósorban a keserűséget.

Kiskoromtól kezdve elég sokat vagyok egyedül, mert a szüleim dolgoznak. Most már rendes állásuk van, de amikor iskolába kezdtem járni, ott vállaltak munkát, ahol éppen szükség volt rájuk. Mindkettejüknek jó szakmája van, apám tévészerelő, anyám női fodrász — vagyis annyit dolgozhatnak munkaidő után is, amennyit bírnak. Azt hiszem, azért nem lett testvérem, mert a szüleim biztos munkahely hiányában attól féltek, hogy nem tudnak több gyereket tisztességgel felnevelni.

Úgy nőttem fel, hogy el tudtam látni magam. Anyu este megfőzött, két kis lábosba kiszedte az adagomat, másnap megmelegítettem, és úgy mentem iskolába. Nagyon korán önálló lettem, és a magány abban is segített, hogy gyorsabban érjek, mint a kortársaim. Igaz, a szüleim is mindig egyenrangú félként kezeltek, sokszor még a felmerülő gondok megoldásában is kikérték a véleményemet. Nem is volt gond, összehangolva működött a család. Egészen addig, amíg apám nem talált egy másik nőt. Az asszony valahol a város peremén élt, és apám először munkaügyben ment hozzá. A nő elvált, a férjét jól megkopasztotta, tehát pénze volt, csinosan is öltözködött. Hatodikba jártam, amikor apám egy délután szó nélkül eltűnt otthonról. Anyának hagyott egy cédulát, rajta az üzenettel, hogy terepre megy, másnap jön haza. Anya furcsállotta, hogy nem vitte magával a szerszámosládáját. Csak másnap reggel vettük észre, hogy apa szekrénye üres, akárcsak a fedős porcelántál, melyben a pénzünket tartottuk. Anyám bejelentette apám eltűnését, és két nap múlva értesítettek bennünket, hogy Magyarországon van a nővel. Anyám nagyon kiborult a csalódottságtól és a megalázottságtól. Két hét múlva összeszedte apám összes szerszámát, és odaadta az első ócskavasasnak. A többi holmiját pedig kihordta a kertbe, és elégette.

Két hónap múlva aztán apám megjelent a kertkapuban, csöngetett, és sírva könyörgött anyának, hogy hazajöhessen. Anyám tőlem kért tanácsot, hogy mit tegyen, én pedig azt mondtam, fogadjuk őt vissza. Így is lett. És egy rövid ideig úgy tűnt, a közös élet lassan ismét visszazökken a régi kerékvágásba, ám nem így történt. Nem veszekedtek ugyan, és anyám nem is vetette apám szemére a hűtlenségét, viszont mindent megtett, hogy apa nagyon kellemetlenül érezze magát otthon. Mindketten dolgoztak, de sokszor az volt az érzésem, hogy már semmi sem köti őket össze, még én sem, pedig nagyon igyekeztem rendbe hozni a kapcsolatukat. Befejeztem a középiskolát, elég jó tanuló voltam, és úgy határoztunk, hogy egyetemre iratkozom. Talán a magam élete miatt döntöttem úgy, hogy szociális munkás leszek. Fel is vettek, és főleg hétvégenként jártam haza. Ám egyszer váratlanul jelentem meg otthon, és anyámat egy ismeretlennel találtam az ágyban! A nála sokkal fiatalabb férfi azt sem tudta, mit csináljon: öltözzön-e fel, vagy meztelenül osonjon el mellettem a kijárati ajtó felé. Azt hiszem, akkor éreztem először, hogy a családban inkább én vagyok a felnőtt.

Anyám nem is volt zavarban. Azt mondta, esze ágában sincs magyarázkodni. Amit tett, arra apám már évekkel ezelőtt rászolgált. Megkérdeztem tőle, miért nem válnak el, ha már semmi sem köti őket össze, de nem tudott válaszolni. Illetve annyit mondott, hogy ha elválna, az nem lenne igazi bosszú. Úgy intézte, hogy a fiatal szeretője mindig akkor legyen vele, amikor férjének haza kellett volna érnie, de apámnak eddig még egyszer sem sikerült rajtakapnia őket, pedig már három hónapja „kísérleteztek”. Arra nem számított, hogy én toppanok be, de így sem tragédia, ami történt — mondta —, biztosan megértem.

Mindketten hibáztak, mindkettejüket szeretem, de mondja, hol van itt a szülői tekintély, a nevelési kötelesség, hogy a gyerekből emberséges felnőtt legyen? És most mit kellene tennem? Ezen gondolkodom már néhány hónapja. Melyik az az út, amelyet családként még együtt járhatunk?

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)