— Bezdánhoz közel a Duna partja számtalan olyan eldugott helyet kínál, ahol mindenki meghúzódhat, aki a törvény, a szegénység, az adósság vagy a szégyen miatt akar eltűnni — mondja, miközben vállát meg-megrázza a köhögés. — Elnézést kérek, ez a száraz köhögés az örökségem, melyet a gyermekkorom hagyott rám. Más örökségről nem szólhatok, mert azt nem tudom, kik voltak a szüleim, ahogyan azt sem, hol és mikor jöttem a világra. A legkorábbi emlékeim egy, az említett Duna melletti hétvégi házhoz kötődnek, meg egy isten tudja, hány éves nénihez, akivel a szobában éltem. Ő mesélte, hogy nagyon korán megtanultam járni. Az anyám talán beteg volt, mert amikor kórházba került, a nénit kérte meg, hogy vigyázzon rám. Akkor nyolc hónapos voltam. Az anyám sosem jött el értem, a néni úgy tudta, hogy meghalt a kórházban. Alig múltam egyéves, amikor az asszony egy este részegen leesett a kis faház lépcsőjéről, és olyan gerincsérülést szenvedett, hogy többé nem tudott lábra állni. Így hát ahogy cseperedtem, egyre több feladatom lett. Megtanultam tüzet rakni, a part mentén kidőlt fákat használtam tüzelőnek. Volt a szomszédunkban még két víkendház, ahová a tulajdonosok főleg horgászni jártak. Ők láttak el bennünket élelmiszerrel, liszttel, zsírral, petróleummal. A néni megtanított zöldséget termelni: már ötéves koromban felkapáltam a faház körüli üres területet, és hagymát, babot, krumplit vetettem bele.

Az idő múlt, és az évek során soha senki nem jött hozzánk látogatóba. A néni szerint már tízéves voltam, de iskolába nem jártam, és a folyó partja mellől is csak néhány kilométerre távolodtam el, ha vadásztam vagy halásztam. A néni egy télen beteg lett — én etettem, raktam alá a lavórt, hogy elvégezze a szükségét. Nem találtam ebben semmi furcsát, hiszen mindenben egymásra voltunk utalva. Térdig érő hó volt, amikor meghalt, én pedig nem tudtam, mit kellene tennem. Két nap után, fagyűjtés közben találkoztam egy halőrrel. Neki mondtam el, mi történt. A néni holttestét elvitték, majd néhány nap múlva megjelent egy nő, és azt mondta, ott kell hagynom a faházat, vele kell mennem. Szociális gondozónak mondta magát. Nem akartam vele tartani, hiszen sosem éltem más környezetben. Amikor elmeséltem, hogyan éltünk, csak a fejét rázta, és egyre azt hajtogatta: ez nem létezik, ilyesmi ma már nem történhet meg! És végül elvitt az otthonomból. A városban új ruhát kaptam, elhelyeztek egy családnál, és beírattak az iskolába. Három hét után visszaszöktem a folyóhoz. Néhány hónapig bujkáltam, majd a rendőrség megtalált, és visszavitt a városba. Nyilván ismét megszöktem volna, ha egy hatalmas, többnapos esőzés nem mossa el a házunkat a folyó partján. Nem volt hova hazamennem. Kiskorom óta tanultam a túlélés tudományát, de ekkor nem tudtam, mit tegyek. Így hát ettem a számomra ismeretlen ételeket, rendes ruhám volt, tisztálkodtam — és iskolába jártam. Ez volt a döntő. A család, ahol elhelyeztek, korrektül viszonyult hozzám. Talán azért, mert pénzt kapott a nevelésemért.

Ahogy tágult a látóköröm, úgy merültek fel bennem előbb csak kérdések és kétségek, majd később már álmok és vágyak is. Elhatároztam, hogy tanulni fogok, és lesz rendes családom. Gyerekem, akit majd szeretek, illetve időnként elviszek a Duna-part eldugott szögleteibe, hogy megtanítsam úszni, halat fogni. Befejeztem a szakközépiskolát, a nevelőapámnak köszönhetően állást kaptam, a munka mellett pedig a műszaki főiskolát is elvégeztem. Nyolc éve vagyok nős, a fiam az ősszel kezdett iskolába járni. A feleségemmel időnként elmegyünk a faház helyére, ahol évek óta már csak vadcserje nő, a faanyagot biztosan összegyűjtötte egy olyan család, amely valamelyik ép faházban húzta meg magát. Felismerem a régi ösvényeket, egy-egy hatalmas, a tájra jellemző fát. És ilyenkor úgy érzem, otthon vagyok. Csodálkozva jöttem rá, hogy azon a helyen számtalan olyan növényfajta él, amelynek fejletlen a gyökérzete, de mégis a magasba szökken. És mondtam is a feleségemnek: látod, ilyen vagyok én is, ez a bizonyíték, hogy innen származom.

Köszönöm, hogy megírja a történetemet, azért pedig külön hálás vagyok, hogy beszélgetés közben nem tett a szociális gondozóéhoz hasonló megjegyzést, mármint hogy ez nem lehet igaz, ilyen nincs. Igenis van — és talán ennél rosszabb is —, de aki ilyen életet él vagy élt, az nem szívesen beszél róla. Én talán azért vagyok kivétel, mert gyökér nélkül is sikerült az átlagnál egy kicsit magasabbra nőnöm.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)