Fürdőszobalabor, csirkeláb, kis Pajtás

Fürdőszobalabor, csirkeláb, kis Pajtás

Vachter János, azaz Janó képeit már régóta figyelemmel kísérem, egyike azoknak a fotósoknak, akiknek munkája szinte azonnal felismerhető.

Minden alkotásán van valami „janós”. A legutóbbi piacos sorozatát pedig habzsoltam, amikor megjelent, és nem csak azért, mert ehető dolgokat kapott lencsevégre. Fotóművész ő, a szó legnemesebb értelmében. Csoportos és egyéni kiállítások sorakoznak a háta mögött, 2014-ben megkapta a Dunaújvárosi Szlalom — Legígéretesebb fiatal alkotó díját, 2015-ben a XXI. Alföldi Fotószalon III., 2017-ben pedig a Dunaújváros Művészetért Alapítvány I. díját.

* Nem ma kezdtél el „kattintgatni”. Mióta foglalkozol fotózással?

— Fotózni szinte észrevétlenül kezdtem el, olyan bő tizenöt éve. Egyszerű eszközökkel, kis kompakt gépekkel, mobiltelefonnal, ilyen bagatell dolgokkal… Aztán azon kaptam magam, hogy megszállottan rögzítek. A következő fázis persze a technika fejlődése és bővülése volt, jöttek a profibb digitális technikák, aztán, amikor ezek kevésnek bizonyultak, és a kísérletező kedvem is egyre jobban beindult, elkezdem barátkozni az analóg technikákkal. És itt megindultam a lejtőn, nem telt el öt év, és a kis fürdőszobalaborommal elszabadult a pokol. A hétköznapi funkciók a háztartásban ilyenkor valamelyest kibillennek. A hűtőszekrényben film- és laboranyagok sorakoznak, a ruhaszárítón filmek lógnak, a feleségem kiszorul a fürdőszobából, stb. Aztán persze gyűltek a tapasztalatok, és a megismert technikák segítségével, a zsákutcák bejárásával egyszerre durvul és finomodik minden.

* Miért tértél át az analóg, azon belül is erre a különleges technikára, hiszen sok képed mintha valami fátyolos, álomszerű lebegést közvetítene.

— Az analóg technikák használatával egyértelművé vált számomra az a kifejezési forma, amelyet ezek a technikák nyújtani tudnak, a hibáival és az életszerűségével, melyet digitálisan csak „ráhazudni” lehet egy képre. Ilyenkor mondom azt, hogy igen, a digitális technika mindenre képes, de a „mintha” dolgokban nem hiszek. Nálam a lejárt filmeknek például nagy szerepük van, szeretek kísérletezni velük, mert izgat, hogy milyen képet lehet rögzíteni egy olyan negatívon, amely már nem tökéletes. Ennek a játéknak a kimenetele bizonytalan, hiszen nem biztos, hogy értékelhető mű születik, viszont az is előfordulhat, hogy amikor a hibák képalkotó elemmé lépnek elő, akkor valami olyasmi jön létre, amire máshogyan esély sem lett volna. Vagyis van valami kiszámíthatatlan az egész folyamatban, ami nagyon inspiráló. Ezt digitálisan nyilván nehéz utánozni. Persze manapság már mobilos applikáció is van arra, hogyan tudsz digitálisan előállítani nedves kollódiumos üveglemezre exponált képet, akár úgy is, hogy az üveg rosszul van felöntve, de mindezek eredetiben mindenképp nagyobb élményt nyújtanak. Amikor megpillantjuk az előhívott negatívunkat, vagy éppen a nedves kollódiumos üveglemez válik láthatóvá a kezeinkben, az egy csoda. Érheti csalódás az embert, főleg, ha bizonytalanabb eredetű, régebbi anyagokkal dolgozik, lejárt hívóval, filmmel stb. Ott a véletlen egyszer csak rendezőtárssá avanzsál, ennek mértékét a céltól függően többnyire én választom meg. A digitális kamerámat inkább csak fénymérésre, élményfotózásra használom, az igazi alkotómunkához csakis az analóg gépek jöhetnek szóba, van belőlük itthon fél légköbméter. A kedvencem a múlt század elejéről való, nagy formátumú utazó fagép, 13 x 18-as kazettákkal, melyek között van negatívhoz, üveghez való is, mellyel például a nedves kollódiumos felvételek készíthetőek. Nagy kedvencem a Pajtás, de ezek mellett ott lapul az almáriumban még egy Ljubitel, egy Mamiya minden zubehörrel együtt, egy Yashica és társaik, hosszú a sor.

* Huh, kész fényképezőgép-múzeum lehet akkor a lakásotok. És ha nem lakás, akkor a természet. Sacival, a feleségeddel sokat túráztok, járjátok az erdőt, a mezőt. A természet szeretete és a mozgás öröme hajt, vagy témát keresel a fotóidhoz?

— A kirándulókedv a fotózástól viszonylag független, nagyon szeretünk túrázni, biciklizni, világot látni. De ha már megyünk, akkor viszek magammal néhány gépet is, hátha szembejön valami téma. A régi kis Pajtás gépemet már sokfelé elvittem magammal, Amerikába, Olaszországba, Görögországba, a terveim között szerepel is egy sorozat, melynek munkacíme: Kis Pajtással a nagyvilágban. Máskor egy jobban felszerelt hátizsákkal indulok útnak, ez már nagy súly, és a túratársaktól is némi türelmet igényel, hiszen egy lyukkamerás fotó zárideje akár 15-20 perc is lehet.

* Túratársak várnak, várakoznak, de fotóra nem kerülnek, hiszen képeiden szinte soha nincs ember. Nem szeretsz embereket fotózni?

— A képeimen direkt módon az ember többnyire nem jelenik meg, hatásait és jelenlétének nyomait próbálom megmutatni, vagy éppen a hiányát. Lehet ez természetben, városban, bárhol.

* Az új, Market reloaded című kiállításod most nyílt meg a Ferencvárosi Művelődési Központban, a képeken zöldségek, tejtermékek, csirkelábak láthatóak, új fénybe, premier plánba helyezve ezzel mindazt, amit egyébként csak beledobunk a bevásárlószatyrunkba. Vonzódsz a piacokhoz?

— Új sorozatom szereplői teljesen hétköznapi dolgok, de a hétköznapitól egy kicsit eltérő módon szemlélhetjük őket. Mélyebb bepillantást kapunk, egyfajta elemzőbb, elmélkedősebb nézőpontot. Például egy pagodakarfiol fraktáljait vizsgálva méteres nagyítás felett új értelmezési tartományok nyílnak meg, és külön életre kelnek a szereplők. Zöldségek, húsok, gyümölcsök, csirkeláb, saláta, banán, egyszóval minden piaci portéka izgalmassá válhat, ha elhagyjuk a megszokott reflexeinket. De hogy is indult ez? 2015-ben kipróbáltam egy filmanyagot a 13 x 18-as utazó fakamerámban, röntgensíkfilm volt. Ez ugyanaz az Agfa filmanyag, amelyen rosszabb esetben a bokaficamunkat nézegethetjük. Elsőként egy elszáradt erős paprika akadt lencsevégre. Hívás után hosszasan nézegettem, egyszerűen beszippantott. Ahogyan egy szál maga helyezkedik el a térben, élesség-életlenség játékával, aztán a redőinek finom tónusváltozásait nézegetve, egyre mélyebbre jutva felfedeztem a témában a játék örömét. Úgy tűnik, másoknak is hasonló benyomásaik voltak, mert viszonylag sokan szerették ezt a képet. Aztán ez a téma pihent egy ideig, néhány évig csak mocorgott a háttérben, mígnem egy nagyobb önálló tárlatra készülve ismét előjött. Lelkes piacra járó lettem, ezt persze előtte is szerettem, de most, ha kézbe vettem egy sárgadinnyét, egész más szemmel néztem rá. Természetesen rögtön arra gondoltam, vajon hogyan mutat majd a képen. Egészen más szempontok kerültek elő, mint például akkor, amikor egy háziasszony válogat. Furcsa módon nem mindig az az átalakulás ment végbe, mint amelyre számítottam. Előfordult, hogy a legvadabb és izgalmasnak tűnő dolgokból lapos végeredmény lett, és erre természetesen fordítva is akadt példa. Két-három hónap volt a sorozat elkészítésének intenzív időszaka, ez alatt folyton a piacra, boltba jártunk, aztán a feleségem törte a fejét, mit főzzön ebből a sok mindenből. És volt, hogy a fotózás sorrendjét is az határozta meg, hogy mi a romlandóbb, mit kellene már feldolgozni, s mi várhat még. Volt olyan, hogy a lefotózott hal fél óra múlva már frissen-ropogósan kisütve ott volt a tányéron.

* Haha. Elképzelem a kofák arcát, amíg válogatsz. No de, következzen most egy másik téma. Hogyan látod a kortárs fotográfia helyzetét jelenleg Magyarországon? Kellően megbecsült a helyzete? Vannak jó fotóművészek?

— A mai kortárs fotográfiát elég aktívnak tartom, bár nem tudom kívülről szemlélni, nem tudom pontosan megítélni, hogy húsz-harminc évvel ezelőtthöz képest mennyit fejlődhetett. Van most már jó néhány galéria, kisebbek-nagyobbak, nemzetközi kapcsolatokkal, és a fotó helyzete is — mint műtárgy — talán egy picit javult, tehát összességében mindenképp egy erősen fejlődő szegmensnek tartom a képzőművészetben. Hogy van-e sok jó fényképész/fotóművész? Természetesen, sőt! Nemzetközi sikereket érnek el, de a nevek felsorolásától most eltekintenék, nehogy valaki kimaradjon, viszont nincs ok panaszra!

* Terveid? Egy új sorozat esetleg...

— Új sorozattervem egyelőre nincsen, ezt szeretném tökéletesíteni, talán később újragondolni. Még mindig nem került minden kép a falra, noha a mostani kiállításra hat új fotót is sikerült nyomtatnom. Van még legalább tíz jó felvétel, mellyel bővíteni lehetne a sorozatot, ha egyszer alkalmam lesz rá. Ezenkívül vannak még lehívatlan tekercseim is, melyekből akár izgalmas dolgok is előkerülhetnek, ha feldolgozom őket. Aztán néha pihentetni is kell a dolgokat, erre is van igényem, egy picit lassítani és töltekezni, hogy az új impulzusok maguktól érkezhessenek.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Egy angol szemével a Balkán
Fotó
Szürrealista tabudöntögetés — Erwin Olaf fotóművészete
Fotó
  • Salvai Ramona
  • 2017.11.18.
  • LXXII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink