Festő vonóval

Festő vonóval

Vannak emberek, akiket nem kell bemutatni egy közösségnek. Ilyen Miroslav Jovančić is,

Szabadka különc, copfos festője, akitől a hegedű sem idegen, s aki a köszönésre mindenkinek egy mosollyal válaszol. Kiállítását a Klein House Social Bar falain lehetett élvezni, hegedűjátékát pedig Bakos Árpád vagy Đorđe Balašević koncertjein.

* Nem fogom azt kérdezni, hogy mikor kezdtél el festeni, hanem inkább azt, hogy szereted-e a meséket.

— Igen, szeretem. Gyerekkorom óta. Annak, hogy nem mindennapi életet élek, az az egyik oka, hogy gyerekként napokat töltöttem a szobámban olvasással. Ez volt számomra az igazi élvezet, nagyon vártam a hétvégét, hogy olvashassak. Főzőcsoki, tej és könyv. Ennyi tökéletesen elég volt az élvezethez. Egyetlen könyvet sem tettem le addig, amíg ki nem olvastam. Az olvasmányélményekben teljesen elveszik az ember. Egy bizonyos idő után már nem is tudod, mit csinálsz, csak ott vagy a regényben, mondjuk, utazol egy hajón. Hihetetlenül bele tudtam élni magam ezekbe a helyzetekbe, s ezt még ma is megteszem. Nem tudatosan, de a könyveken kívül is elkezdtem keresni ezt a fajta érzést, próbáltam megtalálni azt a helyet, időt és teret, ahol és amikor újra azt tudtam érezni, amit annak idején könyvolvasás közben.

* Szerintem sikerült. Legalábbis elnézve a festményeidet. A színeidnek és a vonalvezetésednek van egy mesebeli hangulata.

— Ezeken a képeken semmi sem igaz, de mégis minden igaz. Minden, ami mögött kiállok, rajta van az ezeken a képeken. Ez pedig azóta van így, amióta eldöntöttem, hogy elmélyültebben akarok foglalkozni a festészettel. Ez egyébként nem olyan régen történt. Tisztáztam magamban, hogy mit is akarok a képeimmel közölni. S ezek nem feltétlenül trendi, menő üzenetek. Nem szeretek megfelelni, illetve beleilleni valamibe. Az élet túl rövid ahhoz, hogy állandóan próbálj megfelelni, majd a végén rájöjj, hogy nem sikerült mindenkinek megfelelned. Jobb idejében megállni, s megkérdezni, mit is akarok pontosan. És amit akarsz, azt próbáld is meg elérni.


A szerző felvétele

* Egy picit ellentmondanak a képeid ennek az állításnak, hiszen — jó értelemben véve — nagyon is fogyasztható képeket készítesz. Olyanokat, amelyeket sok ember szívesen lát a szobája falán.

— Erről már nem tehetek.

* Szerencséd volt, hogy éppen ebben találtad meg magad.

— Próbáltam én már vad, nyers dolgokat is művelni, aminek van ugyan energiája, illetve értelme is számomra, de egy idő után már nem bírom tovább nézni. Amit csinálok, az esetemben nem tudatosan történik. Másképp nem tudnám kiengedni magamból. A kortárs művészetben egyébként tilos a szépről beszélni. Ami szép, az nem kortárs, hanem anakronisztikus. De ez egy baromság. Amikor Bíró Timi verseit olvastam, egy óriási, sötét, nehéz és gondokkal terhelt világ bontakozott ki előttem. Amikor kapcsolatba léptem vele, arról beszélgettünk, hogy ezt vizuálisan milyen irányba lehetne terelni. Hangulatismétlés lett volna, ha ugyanazt a világot festem meg, amelyet a kötet közvetít. Nem is tettem így. Egy kolleganőm mondta, hogy a képek puhítottak a versek éles pengéjén. Nem vágtam le a végtagokat, csak reszeltem őket. Könnyítettem az érzésen, így talán nem lett annyira éles és szúró, mint amilyennek a versek olvasásakor tűnt.

* Egyébként amikor festesz, magadból indulsz ki?

— Az ember mindig magából indul ki. Csak az a kérdés, hogy az előző fázisban találkozott-e saját magával vagy valaki mással, aki ugyanolyan, mint ő. Ha igen, akkor megint önmagából indul ki, és ez jó. Lényegtelen, hogy hol találod meg magad, a végén úgyis a tiéd. Én nyitott vagyok, próbálom táplálni a szerény idegrendszeremet ezekkel a szenzációkkal, és reagálni rájuk. Legtöbbször ösztönösen. Az ösztön megmondja, mit kell tenned. Ha feketecsokoládét akarsz enni vagy bort inni, tedd azt. Tedd, ami jólesik. A szervezeted diktál, csak hallgasd meg. Ez egy fiziológiai jelenség is. Miért figyelsz oda valamire? Nem tudhatod. Talán azért, mert jólesik. Lehet ez egy szó, egy mondat, egy regény címe, egy zenemű, ezek mind asszociációk, s ahogyan egymást táplálják, ez egy ismeretlen terület. Én magam sem tudok belelátni abba, mi van az ember fejében, amikor ez megjelenik, de egyszerűen megtanultam szelektálni az ingerek sokaságából, kiválasztani magamnak valamilyen sablon alapján azt, ami fontos. Erre törekszem. Hogy találjak magamban egy szitát, mely csak az igazán fontos dolgokra reagál. S ha ezt ösztönösen művelem, az a legjobb. Nem gondolkodni kell, csak elfogadni, hogy abban a pillanatban arra volt szükségünk. Nem kell nekünk mindent tudni. Csak beszélgetni. Ha van mit mondanunk. S azon nem kell agyalni, hogy van-e értelme.

* Nehezedre esik megválni egy-egy festményedtől?

— Legtöbbször igen. Tudom, ez sablonosan hangzik, de nagyon kötődöm a képeimhez, mert viszonylag keveset festek, legalábbis az én mércém szerint. Vannak sikeresebb és nem annyira sikeres képeim, de azokból, amelyek elkészülnek, és szerintem is jók, kevés van. Nem éppen a legszebb pillanat az ember életében az, amikor meg kell válnia valamitől, amit csinált, amit szeret, amibe mindent beleadott. Viszont szerencsém van, mert a munkáim közül nagyon sok a barátaimnál, kollégáimnál köt ki, így azzal vigasztalhatom magam, hogy tudom, a festmények jó helyen vannak, s ha kell, elmehetek megnézni őket. Ez egy kettős érzés. Az jó, hogy kellesz, de az már nem annyira, hogy meg kell válnod attól, amit festettél.

* Van olyan festmény, amelyet nem adnál oda senkinek?

— Persze. Minden alkotói szakaszomban születik néhány vagy csak egy ilyen kép, s ezt meg is tartom. Ezek az alkotások lehet, hogy nem a legjobbak, de valamiért fontosak számomra, mert ezekből tíz vagy húsz másik fog létrejönni. Ezeket mindig megőrzöm. Minden el van rejtve bennük, még ha befejezetlenek is.

* Egy másik művészeti ágban is szárnyalsz, ez pedig a zene. Hegedülsz. Jelenleg Bakos Árpád mellett, viszont dolgoztál már Đorđe Balaševićtyel is. Ez hogy történt?

— Egy barátom, Davčik Danijel, szabadkai hangmester, zenész, a Perpeetum Mobile baszusgitárosa, egyúttal Đole hangmestere megkérdezett, hogy ha esetleg kellene egy hegedűs a zenekarba, vállalnám-e. Igent mondtam. Tavaly novemberben csörgött a telefonom, hogy március 15-én várnak Újvidékre, egy meghallgatásra. Elküldtek három számot, melyet meg kellett tanulnom. Nem volt egyszerű. Más kabátja sem mindig jó ránk, néha alakítani kell rajta. De persze elmentem. Hétfőn volt az audíció, csütörtökön pedig már koncerteztünk tizen-valahány ezer ember előtt. Én Schön Ignácz után következtem, akit imádott a közönség. Nagy kihívás volt ez számomra. Nem a kedvenc műfajomban zenéltem, de milyen ember volnék, ha egy ilyen kihívás előtt megtorpannék? Vállaltam a feladatot, és tudtam, hogy ha kitartóan csinálom, akkor előbb-utóbb észreveszik, hogy mást is tudok mondani a hegedűn. Most ott tartunk, hogy olyan számokban is megtalálom magam, amelyekben eddig nem volt helye a hegedűnek.

* Élvezed a turnézást?

— Ez egy életstílus. Az ötödik vagy a hatodik koncert után kezdem megérteni és megszokni. Nagyon laza a hangulat, ami nekem megfelel. Én azért szeretek festeni, mert nem kell emberekkel találkoznom, kivéve önmagamat, ami néha már sok (nevet), viszont a zenében ezt nem tehetem meg, mert legalább ketten vagyunk, valaki valakit kísér. Kell hozzá egy bizonyos mértékű tolerancia. Képzelj el egy zenekart, melyben tizennyolcan vannak, akik együtt utaznak, zenélnek. És mindez kiválóan működik. Minden meg van szervezve a legkisebb részletig. Emellett lehetőségem van beutazni Európát, gyönyörű városokban érdekes emberekkel találkozom, izgalmas színpadokon lépek fel. Csak az utazás fáraszt. A koncertek hosszúak. Négy és fél óra plusz a ráadás. Ezt azért bírni kell. Öt óra szünet nélkül a színpadon, bizony, megterhelő. De a fogadtatás mindig nagyszerű. Balaševićnek van egy kisugárzása, egy aurája. Ez az ember szereti, amit csinál, s a közönség is érzi ezt. Ha valaki nem hiteles, nem szívből játszik, azt is megérzi a közönség. Ez mellesleg nagyon is jellemző például a mostani kortárs képzőművészetre. Valahol elvesztünk a nagy stratégiákban, elméletekben, röntgenszemmel nézzük át a világot, mindent meg akarunk érteni, de nem beszélünk az emberről. Hol van ez ember helye ebben az egészben? Az is lehet, hogy nincs bátorságunk ezt kimondani. Mélyen tisztelem azokat a művészeket, akik igenis kimondják. De ha vállaljuk a nyilvánosságot, vigyázzunk, mit beszélünk. Legyen mondanivalónk. Nem elég szépen becsomagolni valamit, ha az értéktelen. A mai pillanat azonban sajnos a csomagolásról szól, nem pedig a tartalomról.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Merülés
Múzsaidéző
  • Györffi Réka
  • 2018.11.03.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Facebook

Támogatóink