Ezt látni kell!

Ezt látni kell!

A kispiaci tájházat egyszerűen nem szabad kihagyni!

A magánmúzeumban ezernyi megnéznivaló várja az érdeklődőket, és számtalan érdekes történet. A kispiaci kirakodóvásár idején (minden hónap utolsó vasárnapján) látogatható — így már július 29-ére is egy jó program lehet. Ha nem hiszik, keressenek rá a Facebookon, meglátják, egy fazékkék tejeskanna, egy fehér pöttyös, piros vájdling, egy habfehér, hímzett párna vagy egy nem is oly régi milliós-billiós papírpénz micsoda emlékeket hoz fel, hogy a hűs verandáról, a hatalmas diófáról vagy a csodálatos kövirózsáról ne is beszéljek!


Szalai Attila felvételei

A fehérre meszelt, takaros ház már messziről hihetetlen nyugalmat áraszt, a kövér, zöld héjban megbújó dióktól meghajló fa csalogató, a léckerítésre rádrótozott, posta feliratú gumicsizma megmosolyogtat, a fának nekiütközött boszi vicces, a régi téglákkal kirakott út szinte hívogat a takaros udvarra. A csöndet érezni lehet, Adamov Judittal, a magánmúzeum tulajdonosával pedig irtó jó lehet beszélgetni. Lelke van itt mindennek, érzi az idelátogató, és jólesik leülni az asztalhoz a régi istállóból kialakított, hatalmas ebédlőben. S ahogy Judit a kispiaci tájházról mesél, a hallgató szeme el-elkalandozik egy-egy újonnan felfedezett, már-már elfeledett tárgyra rácsodálkozni, a falat borító tengernyi fényképen látható múltbéli nők, férfiak, gyerekek élettörténetéről ábrándozni, aztán siet vissza Judithoz, mert ahogy és amit mesél, annak is lelke van.

— Mindig nagyon vigyáztam ezekre a régi tárgyakra, hiszen az emlékeimben él a nagyszüleim háza. Egy tanyán laktak, sok-sok időt töltöttem ott gyerekkoromban. Tanyán, nagyszülőknél lenni az iskolai szünidőben nagyszerű élmény! Meg a mi házunkban, ahol régen éltünk, a padlás tele volt ilyen holmikkal. Mindig nagyon sokat gondoltam arra, különösen, amikor az ilyen típusú, véges házakat láttam tönkremenni, lebontani vagy teljesen megújulni, hogy milyen jó lenne legalább egyet megőrizni! Jó néhány évvel ezelőtt elmentem Ópusztaszerre, s ahogy sétáltunk a skanzenben, különös érzés kerített hatalmába. Rengeteg látogató volt, mentek egyik házról a másikra. Rácsodálkoztam arra, hogy ez másokat is érdekel, nem csak engem, másoknak is fontos, és felvillant bennem, hogy jé, hát én egy ilyet tudok otthon csinálni, össze tudom hozni! Lassan találtunk is egy, a célnak megfelelő házat, és megvettük. Kellett rajta valamennyit alakítani, viszont a nyílászárókat nem cseréltük ki, és a falakat sem kellett alárakni. Kimeszeltük, és mivel a ház eleje be volt üvegezve, azt kiszedtük, hogy a klasszikus verandás maradjon meg — amilyennek lennie kell. Lassacskán szépítgettem — meséli a kezdetekről.

Neki is megnyugvás, elsősorban a saját lelkének — fogalmaz Judit. Igényli ezt a csendet, rendet, mely itt van. Emléket állított nagyon sok embernek, a nagyszüleinek és másoknak, akiket ismert, tisztelt. Hangsúlyozza, azoknak az embereknek, akik ilyen házban éltek, gazdaságuk volt, nagyon sokat dolgoztak, maguk pedig tele voltak alázattal az összes tárgyuk iránt, mert mindenért pénzt kellett adniuk, abból pedig kevés volt.

— A ház hármas osztatú. Nagy Ferencé és a családjáé volt. Kisgazdának számítottak, így volt utcai tisztaszobájuk, hiszen ez csak annak lehetett, aki ezenkívül egy másik szobát is használt. A tisztaszoba nem volt füstös, hiszen kintről fűtötték, az értékeiket ott meg tudták őrizni. Ott szültek az asszonyok, és mivel halottasházak nem voltak, az elhunytakat ott ravatalozták fel. Egyébként csak akkor használták, ha vendégek jöttek. Ez a szoba padlós, az is egy bizonyos gazdagság jelképe. Amikor elkezdtük a házat berendezni, a régi tárgyakat gyűjteni, rájöttem, hogy nem lehet mindent egy szobába rakni, el kell különíteni a paraszti tisztaszobát és a polgári világot. Így a másik szobába került a tálalószekrény, a porcelánedények, a cukrosdoboz, a mosdótál a kancsóval, a női kenceficék, frizurakellékek, ruhák, cipők, kesztyűk, táskák. Ilyen polgári háztartás a faluban két-három lehetett, inkább paraszti családok laktak itt. És mivel azt szeretném bemutatni, hogyan éltünk itt mi, bácskai magyarok az elmúlt száz évben, egy helyiséget az 1945-től 1990-ig tartó időszaknak szenteltem. Lehetett azt a korszakot szeretni vagy nem szeretni, ám a múltunk része. Így a harmadik szobában a jugoszláv katonaságnak, a pioníroknak és a pártkönyveknek állítok emléket. Szaporodnak ott is a dolgok, folyamatosan!

 

Hány párnával illett férjhez mennie a kisgazdák lányainak? Ki volt Fehér Anna, és miért kerültek az ő dolgai a tájház polgári szobájába? Miért volt diófa a paraszti házak udvarán? Miért visel fekete ruhát a tisztaszobában látható menyasszony? Hogyhogy nincs a ház végében az istálló? Ha kíváncsi a válaszokra és még sok más érdekes történetre, kerekedjen fel, és meg se álljon Kispiacig!

 

A tájház nemcsak vásárnapokon várja az érdeklődőket, előzetes egyeztetés alapján kisebb-nagyobb csoportokat is fogadnak, akárcsak az iskolás gyerekeket. Számukra is érdekes lehet, hiszen morzsolhatnak, csutkababát készíthetnek és vihetnek haza, megnézhetik, hogyan lesz a rétestészta akkora, hogy körben lelógjon az asztal lapjáról. Igazi falusi életet élhetnek, amíg itt vannak — ígéri Judit.

— A lemorzsolt kukoricával átmegyünk a szomszédba, ahol megetetjük a kisbárányokat. Lehet állatokat simogatni, szétnézni, hogyan működik egy gazdaság. A másik szomszédnál a tehénfejésre csodálkozhatnak rá. Amikor visszajövünk, régimódi játékokkal játszunk egyet, a gyerekek esznek egy kis süteményt, és máris elröppent a nap!

A tájházba időnként külföldről is érkeznek vendégek. A turizmus területén van még hová fejlődnie az országnak — sóhajt egyet beszélgetőtársam.

— Elsősorban az lenne a feladatunk, hogy itt, falun belül, minél több látnivalót nyújtsunk a vendégeknek. Egyetlen tájház miatt nem fognak idejönni, az kevés! A mi kínálatunkban ezért szerepel még Kenyeres Emil kecskefarmja, illetve tervezzük egy szatócsbolt megnyitását is. Amikor ugyanis a helyi boltot államosították, a tulajdonos a saját dolgait felhordta a padlásra. Ezek a tárgyak még mindig ott vannak, a többi közt egy bicikli is, mely megjárta a világháborút. Az örökös Újvidéken él, próbálunk vele egyezkedni, reméljük, az a helyiség is meg fog nyílni a közeljövőben. Ezzel meglenne a harmadik látnivaló, így már érdemes lehet Kispiacot felkeresni. Sőt, a nemrégiben felújított magánkápolna is megtekinthető. A Nagy Antal által 1931-ben épített családi kápolna szinte az eredeti állapotába került vissza. 1941-ben zárták be, azóta nem tartottak benne gyülekezetet. Egy régi fénykép alapján összefogással varázsolták újjá a család tagjai és az ismerősök.

Judit azt mondja, szerencséje van a szomszédokkal, hiszen segítenek a tájház körül, jó az együttműködésük. Azt is elmeséli, hogy lassan kitanulja a működtetés csínját-bínját, rájött, hogy a vendégeknek másfél órás vezetés bőven elég, így például a kocsiszínbe már nem rendezett be kiállítást. S egy kicsit a pszichológiáját is kitapasztalta, már a vendégek első reakcióiból rájön, jó vagy rossz gyerekkori emlékeket őriznek-e a tanyasi világból, így már nem csodálkozik, ha egy részük nem akar bemenni a múzeumba, miközben mások lelkendezve sietnek be. Annak viszont nagyon örül, hogy a gyerekek érdeklődőek, megjegyzik az itt hallott, alkalmanként tréfásra fogott történeteket.

— A pozitív élmények megerősítenek abban, hogy nem hiába raktam bele a szívem-lelkem és az egykor éltek iránt érzett tiszteletet ebbe a tájházba, illetve a falakra kiakasztott régi fényképekbe — zárja a beszélgetést.

Ha tovább nosztalgiáznának, nézegessék Szalai Attila felvételeit!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Régi korok kincsei Adán
Riport
Facebook

Támogatóink