És hol zenélsz legközelebb? Kínában!

És hol zenélsz legközelebb? Kínában!

Ez a párbeszéd hangzott el a Magyar Médiaház teraszán néhány héttel ezelőtt.

A Juhász Zenekar vezetője újságolta harsányan, hogy szeptember végén, október elején Kínában népszerűsíti majd a magyar népzenét. Rögtön le is csaptam a témára, lefoglaltam az interjút, hogy amint visszajön, mesélje el, milyen volt.

Juhász Gábor fáradtan érkezett meg hétfőn délelőtt a már említett teraszra. Kipihented egy kicsit magad? — kérdeztem tőle, s persze tudtam, hogy nemmel fog válaszolni, mert a hétvégén biztosan lebeszélt és/vagy lemuzsikált öt fellépést, a Pannon RTV szerkesztői feladataiba is vissza kellett rázódnia a sok ezer kilométeres kiruccanás után, azt pedig a közösségi oldalon láttam, hogy hazaérkezése örömére feleségével és pici fiával Szegedre is átugrott. Ugyan, dehogy! — válaszolta a jól ismert mondatot, merthogy általában ilyen rohanósan él. Kávéval kínáltam, ennek megörült, és mire kiértem a teli csészével, már nagyban mesélte a többieknek az élményeit, így nem maradt más hátra, mint hogy bekapcsoljam a diktafont, és csatlakozzak a hallgatósághoz, időnként kérdezzek, és hagyjam a többi pannonos, Hét Nap-os kollégát is kérdezni.

— Ningbóban voltunk, ez a világ tíz legnagyobb kikötővárosának egyike — ismételte meg a kedvemért. — Igazából ebből nem láttunk olyan sokat, a kikötőben nem jártunk, viszont egy igazi, hatalmas karneválon igen. A szervezők ugyanis megvették a nizzai karnevált, és Nizzai karnevál Ningbóban címmel rendezték meg szeptember 28-ától október 3-áig. A deszkiekkel együtt mentünk, a Tiszavirág Néptáncegyüttes táncosaival, Szeged képviseletében, hiszen Szeged és Nizza testvérvárosok, s a csoport Nizzából kapta a felkérést. Így jutott el Kínába a Juhász Zenekar a Tiszavirág kíséretében. Pontosabban nem az egész zenekar, hanem csak a fele, merthogy Szebiéknek (Dvorácskó Szebasztián) néhány hete született meg a kisfiuk, Gyuláéknál (Juhász Gyula) pedig október 9-ére ígérte magát a gólya, így ők ketten nem tartottak velünk, a topolyai Csalóka zenekarból jöttek helyettük ketten. Rengeteg fellépője volt a felvonulásoknak, akkora bábokkal, mint egy torony, E. T. és mesehősök nagy járműveken, meg bömbölt a zene. Nagyon sok tánccsoport érkezett, ám nem folklór jellegűek, mi voltunk az egyetlenek, akik népzenét játszottunk. A helyszín egy hatalmas épülő, még üres lakótelep, a 8 milliós városban több ilyen is van, mint tíz Prozivka, legalább akkora. Egy lezárt részen, 1 kilométer hosszan vonultunk fel muzsikálva, táncolva naponta kétszer, délután és este másfél órán át, számtalan ország zászlóforgatói, szambatáncosai, artistái, breakelői között. Egy lelátó jobbról és egy balról, 7000 ember az egyik és ugyanennyi a másik oldalon nézett bennünket. Itt tettünk két kört, helyenként megálltunk, a táncosok ropták, mi muzsikáltunk, aztán meg integettünk, dobáltuk a puszikat. Igazán ez tetszett nekik, ez volt a legsikeresebb része a mi szereplésünknek, a közvetlenségünk.

* Mit csináltatok a szabadidőtökben?

— Egy négycsillagos hotelben laktunk, gyönyörű volt minden, érdekes azonban, hogy a kínaiak egyáltalán nem beszélnek angolul. Ha egy négycsillagos szálloda recepcióján angolul köszönsz, csak néznek rád. Hogy kérsz egy sört? Esélytelen! Kézzel-lábbal kell mutogatni. A pincérek sem értenek angolul! Nincs is rá szükségük, hiszen akkora a belső piac, minket leszámítva a hotel összes vendége kínai volt. 

* És milyenek a kínaiak?

— Azzal szembesültem, hogy borzasztóan irányítottak, nem nagyon tudnak és nem is akarnak gondolkodni. Ha bármi, a programtól egy picit is eltérő dolgot akartunk csinálni, az volt rá a válasz, hogy akkor neki fel kell hívnia ezt vagy azt. Mondjuk, egy taxit odahívni fél óra volt! Mire egyik a másikkal megbeszélte, mire engedélyt kért/kapott/adott, meg mire be tudott jönni erre a lezárt részre egy taxi — katasztrófa!

* Hová akartatok menni?

— Egy kínai piacra. Hű, hogy alkudoznak!

* Lehet náluk olyat venni, mint nálunk a kínai üzletekben?

— Nem. Olyan áru egyáltalán nincs, pedig jártunk piacon, bevásárlóközpontban, plázában, melyek ugyanolyanok, mint a legnépszerűbbek Szegeden vagy Budapesten, és az árak is ugyanazok.

* S a kínai étel sem olyan, mint nálunk?

— Á, dehogy! Az első este díszvacsorát adtak, pazar volt a kínálat, a legjobb kínai ízeket tálalták fel, ám hogy igazából mit ettünk, a fene sem tudja, a lényeg, hogy finom volt. Meg rengeteg tenger gyümölcse, rákok, halak, kagylók, tintahal, polip. Utcai árusoknál nem ettem, pedig az is van, éjjel sütnek-főznek, zajlik az élet. Egy francia séf is főzött ránk, bár az nem volt extra, nem találtam meg benne azokat az értékeket, amelyekről a francia konyha híres. Volt olyan kínai étterem, ahová bementünk, de olyan szag csapott meg bennünket, hogy rögtön kifordultunk. Jellemző, hogy például egy jól öltözött, negyvenes üzletasszony bemegy az étterembe, ám előtte akkorát köp az utcán, hogy na! Ez a krákogás-köpködés teljesen elfogadott, az étteremben is van egy köpőtál…

* Tapasztaltál olyat, hogy hogyan viszonyulnak a valláshoz? A kommunista ideológia nagyon erős, ugye?

— Jártunk egy kolostorban, fent a hegyekben, a 700-as években épült, többször lerombolták, és legutóbb ’88-ban újították fel. Sok a látogató, szerzetesek is vannak. Az útvezetőnk viszont, aki tudott angolul, megvetéssel beszélt a vallásról: „Igen, vannak olyan emberek, akik hisznek, de mi fiatalok vagyunk, mi inkább a tudományban hiszünk.” Amikor pedig a szerzetesek leborultak Buddha előtt, egyáltalán nem tisztelettel beszélt velük. A társadalom többsége teljesen elutasítja a vallást, lenézi, butának tartja azokat, akik hisznek valamiben. Ők a tudományban és a kommunista pártban hisznek.

* Néztetek-e ott tévét?

— Igen, néztünk, október 1-je egy nagy állami ünnep, a kommunista párt megalakulásának nem tudom hányadik évfordulója…

* Meg az egyetemisták meggyilkolásáé…

— Arról nem számoltak be, természetesen. Viszont bemutatták az elért eredményeket, a lenyűgöző hidakat, az óriási infrastrukturális befektetéseket. Sok kész lakótelep van a városokon belül, felszerelve, minden infrastruktúrával, ám senki sem lakik bennük.

* Vannak ilyen ghost townok Kínában, felépítenek egy várost, és nem lakik benne senki. Néztem erről egy dokumentumfilmet. Így fejlesztik fel mesterségesen a saját gazdaságukat, iparukat, hogy állandóan építenek.

A folytatásban beszélgettünk még arról, hogy milyen kicsi a forgalom az utakon, merthogy nagyon drága az autó meg a regisztráció, viszont aki vesz, az Maseratin, Audin, hatalmas dzsipeken alul nem adja. Van egy gazdag réteg, ami őrület, fel nem fogható emberi ésszel. Utolsó este a záróbulit is egy nagyon-nagyon fenszi helyen tartották (Nem lehetett túlöltözni!). Eljutottunk a méregdrága borokig, így Gábor azt is elmesélte, hogy találkoztak egy magyar borokat exportáló fiatalemberrel, s erről eszébe jutott, hogy amikor a hotelbe értek, a liftben egy karton podgoricai Plantaže bort láttak. S az is egy érdekes történet, hogy épp lejárt a magyar útlevele, az új viszont még nem készült el, amikor a kínai csoportos vízumot igényelték, s ekkor eszébe jutott, hogy Szerbia meg Kína baráti országok, és igazából neki még csak vízum sem kell. A repülőtéri útleveles-ujjlenyomatos-retinaszkenneres ellenőrzésen pedig az is kiderült, hogy amíg a magyar útlevél angolul beszélt, addig a nagy barátságra való tekintettel a szerb szerbül! Amikor pedig elköszöntem, igazi kínai evőpálcikát kaptam ajándékba!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Sulisztár
Riport
  • 2018.11.11.
  • LXXIII. évfolyam 45. szám
Facebook

Támogatóink