Megújul Hungária - Szabó Attila fotója

Az 1848/49-es magyar szabadságharc tiszteletére készült emlékmű százöt éve, 1904 óta áll a törökbecsei köztemetőben. Horvay János (1873-1944) alkotása átvészelte ugyan Trianont, a két világháborút és a rendszerváltásokat, de mára elkerülhetetlenné vált a restaurálása. A helybeliek ezt a fontos munkát egy fiatal szakemberre, a magyarcsernyei születésű Biacsi Karolinára bízták, aki a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátor Tanszéke kőszobrász restaurátor szakának a negyedéves hallgatója.
- Szabó Péter mesternél, egyedüli lányként a csoportban - mondja a lezser kockás ingbe és rövidnadrágba öltözött ifjú hölgy, miközben szorgalmasan keverget valamit. Kőpótló anyagot, derül ki később, miközben arról is meggyőződhetünk, hogy Karolina nemcsak az állványokon mozog ügyesen, hanem szakszerűen kezeli az elektromos sarokcsiszoló és fúrógépet is.
Horvay Jánost a Kossuth-szobrok specialistájaként szokás emlegetni: 1902 és 1908 között évente két-három szoborportrét, -csoportot készített a szabadságharc vezéréről. Kalapis Zoltán Negyvennyolcnak nagy idejében című könyvében találhatjuk azt az adatot, hogy még a New York-i Kossuth-szobor is az ő alkotása. Vidékünkön a törökbecsei negyvennyolcas síremléken kívül, melyet temetői szobrászatunk egyik legkiemelkedőbb darabjának tartanak, Horvay műterméből került ki a magyarittabéi Kossuth-szobor is. A viszonylag szép számban megmaradt temetői honvédemlék közül a törökbecsei azért is becses ereklye, mert ez az egyetlen alakos sírkereszt. A szép arcú női figura, Hungária, fején a magyar koronát viseli, bal kezében magyar címeres pajzsot tart.
- A koronán természetesen rajta volt a ferde kereszt is, de eltűnt. Valószínűleg fémből készült, csakúgy, mint a hiányzó kardmarkolat. A harmincas évekből származó fotókon a kereszt még látható, de a kard már nem. Azt viszont jó okunk van feltételezni, hogy a kard létezett, hiszen megvan a kardtartó. Még utána kell néznem, de szinte biztos vagyok benne, hogy a markolat István király kardjának a gömbjét mintázta. Restauráláskor az a szabály, hogy mindent meg kell őriznünk, ami eredeti, indokolatlanul viszont semmihez sem nyúlunk hozzá, a pótolandó dolgokat pedig úgy kell helyreállítani, hogy a legteljesebb mértékben hűek legyenek az eredetihez - magyarázta Karolina, majd rátért az elvégzett munkálatok ismertetésére.
Tisztítás, kőpótlás, konzerválás
- A szobor több kőtömbből készült. Mivel nagyon piszkos volt, első ránézésre azt hittük, homokkő, de a minták bevizsgálása után kiderült, mészkővel van dolgunk. A talált állapotot természetesen dokumentáltuk, majd az állványozás után, fentről lefelé haladva, megkezdtük a tisztítást. Szerencsére nem kellett vegyszereket használnunk, elegendő volt a mikroszemcsés szórásos módszer is. Mivel a kötőanyag idővel eltávozik az anyagból, az átvizsgálás után felületi és mélységi szilárdítás következett. Az utóbbi úgy történik, hogy a kifúrt lyukakba szilárdítóanyagot injektálunk. A szobor több helyen kapott műkőpótlást. A felhasznált anyagról tudni kell, hogy a tulajdonságai (szemcsemérete, páraáteresztő képessége stb.) nagyon hasonlóak a szobrász által használt kőhöz. Ha ugyanis egy egyszerű habarccsal egészítjük ki, az előbb-utóbb kilökődik. A márványtábla háromba volt törve, de a cseréjét nem találtam indokoltnak, ezért a repedéseket tömítettük, fixáltuk, a betűk aranyfestést kaptak, hogy a felirat (Az 1848/49-es szabadságharcban városunk védelmében 1848. október 13-án elesett nemzetőrök és honvédek hamvai fölé hálás kegyelettel emelte Törökbecse polgársága) olvasható legyen. Végül az egészet konzerváljuk, hogy megvédjük az esőtől és a víztől. Ez egyébként normális körülmények között három hónapos tevékenység lett volna, de mi ketten - az öcsémet fogadtam meg segédnek - három hétig dolgoztunk rajta reggel öttől este kilencig.
Minden bizonnyal a megbízóimnak is fontos volt, hogy ezt a felelősségteljes munkát olyan ember végezze el, akinek vannak itteni kötődései, és érzi az alkotás súlyát és fontosságát. A Délvidéken ez az egyetlen ilyen nagyléptékű 1848/49-es emlékmű, amely még megmaradt. Szerencsére statikailag nagyon jó állapotban találtuk, különben több hónapig tartott volna a helyreállítása, és a költségek is megtízszereződnek. A megőrzéséhez hozzásegített, hogy a temetőben áll, nem járnak előtte traktorok, teherautók, nem éri kipufogógáz. Mi most raktunk rá koszorútartókat, de természetesen nem ártana körülkeríteni, virágvázákat és mécsestartó helyeket kialakítani, mert nagyon sok, gyertyától, hőtől, koromtól származó károsodás volt a talapzaton. Egy idő után valószínűleg ismét meg kell tisztítani, de más munka nem lesz vele, hacsak természeti katasztrófa vagy emberi kéz nem rongálja meg.
Visszakerül a Leiningen-szobor
Törökbecsén az átlagosnál elevenebben éltek az 1848-as hagyományok. Az első világháború végéig két emlékmű is állt a városi parkban: magas oszlopon egy turulmadár, valamint gróf Leiningen-Westerburg Károly aradi vértanú egész alakos bronzszobra. Radnai Béla alkotását 1911. szeptember 17-én leplezték le. Az első világháború után a Leiningen-szobrot lebontották és a városháza pincéjébe zárták. Legközelebb 1954-ben bukkan fel, amikor Nagy Sándor törökbecsei régésznek és a múzeum igazgatójának a közbenjárására megpróbálják állami védnökség alá helyeztetni. De a törökbecsei államügyész mindezzel nem törődött, rendelkezésére a szobrot átadták a helyi labdarúgócsapatnak. A focisták feldarabolták, értékesítették, az árán pedig sportfelszerelést vettek maguknak.
Ilia László, a Jókai Mór Magyar Művelődési Egyesület titkára arról számolt be nekünk, hogy a temetőben álló síremlék restaurálásának ötlete tőlük származik, az anyagiakról anyaországi forrásokból a Magyar Nemzeti Tanács gondoskodott, de besegített az önkormányzat és néhány helybeli vállalkozó is.
- Októberre a római katolikus templom kertjében - amely az eredeti helyszíntől mindössze 150-200 méterre van - ismét emléket állítunk gróf Leiningen-Westerburg Károlynak. Igaz, ezúttal csak mellszoborra telik, amely majd Györfi Sándor magyarországi szobrászművész tervei alapján készül el, az öntését pedig testvérvárosunk, Mezőtúr, nemzetközi alkotótáborában végzik el. A talapzatot mi készítjük el a Szülőföld Alapnál nyert pályázati támogatás összegéből. Tervünket az önkormányzat sem ellenzi, és a nagybecskereki Műemlékvédelmi Intézettől is beszereztük a szükséges engedélyeket.
Babó Julianna, az egyesület elnöke örömmel újságolta, hogy náluk nyáron sincs holt idény. Amellett, hogy a már hagyományossá vált Szent István-napi ünnepségükre készülnek, augusztus elején utazást is terveznek. A magyarországi Zircre, a Bakonyi Betyárnapok rendezvényre, illetve az ottani Kárpát-medencei hagyományápoló táborba kaptak meghívást. A kirándulás azonban csak a szülők segítségével valósulhat meg, akik vállalták az útiköltség kifizetését.
- Az a legnagyobb gondunk - vált panaszos hangnemre Julianna -, hogy a községtől elvben meg kellene kapnunk a helyi hozzájárulás bizonyos százalékát, ami a valóságban nem működik. Az átutalások rendszertelenül érkeznek, pedig korábban ez volt az egyetlen biztos jövedelemforrásunk. Sajnos, az összes bevételünk sem elegendő a székházunk fenntartására. Sokat pályázunk, amiben hatalmas segítséget jelent Báló Tibor. Régebben az önkormányzat fedezte az utazásaink költségeit, főleg azokat, amelyek a testvérvárosi kapcsolatok fenntartását szolgálták. Az idén csak három utat vállaltak be, ezért kénytelenek voltunk bizonyos fellépéseket lemondani, mert a jelenlegi helyzetben a szülőket sem terhelhetjük állandóan.