• Nemrégiben Szabadkán, a Magyar Házban nyílt önálló kiállítása, melyből az elmúlt csaknem negyven év alatt több mint százat jegyzett. Miből ered ez az alkotói lelkesedés, mely a kezdetektől végigkíséri?

— Ehhez vissza kell kanyarodnom az akadémiához, ott történtek ugyanis a nagyon fontos dolgok. Az első két évben csak rajzoltunk. Volt egy csodálatos rajztanárunk. Nagyon keveset beszélt, csak odajött, nézte a modellt, és belerajzolt a munkánkba, de úgy, mintha először rajzolna életében. Olyan koncentrációval figyelte a portrét és kereste a megoldást, mintha ő volna a tanuló. Nem szólt egy szót sem, csak keresett, gondolkodott, figyelt. Ez a viselkedés annyira átjárta az embert, megmozgatta az agyát, a lelkét, a szívét, hogy attól a pillanattól kezdve százszor jobban figyelt. A pedagógia tehát így működött, itt-ott elejtettek egy mondatot, mely nagyon fontos volt, melyből sok mindent meg lehetett tanulni, de különben egymástól tanultunk a legtöbbet. Amikor egy műteremben ott volt tizenkét ember, tizenkét festőállvány meg egy modell, akkor olyan pozitív energia járt körbe, amelyből mindenkinek jutott. Szívvel-lélekkel festettünk, néztük egymás munkáját, ez valami csodálatos volt. Mindmáig abból a lendületből élek.

• Már az akadémián érdeklődni kezdett a pasztell iránt. Miért?

— Viccesen azt szoktam mondani, hogy azért, mert nem kell ecseteket mosni. Abban az évben, amikor mestert kellett választani, nekem lehetőségem volt elmenni Münchenbe egy hétre. Meg tudtam nézni az ottani múzeumokat, galériákat. Igen ám, de amikor visszajöttem, és az évfolyamtársaim már mind festettek, az volt az érzésem, hogy lemaradtam. Ott volt a modell, aktot kellett festeni, én meg csak álltam, nem volt nálam semmi, vettem hát egy tekercs barna csomagolópapírt meg egy csomag színes krétát. Elmúlt egy nap, aztán még egy, és én egy éven át ezt folytattam. Persze időközben beszereztem igazi pasztellt, utána pedig kipróbáltam a többi „komoly” technikát is, de számomra ebben a pillanatban is a pasztell a legkomolyabb. Éppen azért, mert a legegyszerűbb, a legelementárisabb festői technika.

• Hogyan találta meg a motívumait?

— Nem törekedtem rá. Aki figuratív festészettel foglalkozik, az a legszívesebben mindent festene. De mindent azért nem lehet, szelektálni kellett. Ezek a választások abszolút ösztönösek voltak. Az akadémián volt egy Biafra nevű csoport, amely politikai, szociális motívumokkal dolgozott. Akkor már benne volt a levegőben a konceptuális művészet és mindenféle más irányzat is. Nagyon fontosak voltak nekünk, figuratív festőknek az ilyen csoportok. Felnéztünk rájuk. Engem azonban ez nem érdekelt különösebben, megmaradtam a bicikliknél. De megmaradt az akt is. Ez egy mindenen végighúzódó motívum. Csodálom, mert egy olyan vizuális jelenség, amely mindenkit megérint. Ezenkívül szeretem a csendéletet. Azt is, amely spontán alakul ki az asztalomon, és azt is, amelyet beállítok — de ez már nemcsak a festői nézésből ered, hanem a festői gondolkodásból, mely mindenben szeretne meglátni valamit. Nem lehet megmagyarázni, de szerintem ez is nagyon esztétikus. Akárcsak a bicikli. Két egymást követő ellipszis meg egy konstrukció olyan, mint egy jel. Nekem csak az a dolgom, hogy egy macskaszemmel vagy valamivel egy kicsit visszahozzam a valóságba. Élvezetes feladat.

• Miért különleges ez a művészi látásmód, amelyet az imént említett?

— Azt hiszem, minden művész úgy nézi a dolgokat, ahogy magam is, de hogy mit von le belőlük, az teljesen szubjektív. Nem én vagyok az első festő, aki ráérzett a biciklire, de esetemben ennek biztosan van valami történelmi oka is, mert gyerekkorom óta biciklis vagyok. Mintha a kerékpár a sorsommá vált volna. Ugyanúgy, mint a pasztell. Ezekkel a színes krétákkal elkezdődött egy folyamat, mely még mindig tart. A faluban, ahol születtem, a nagyapám már néhány éves koromban szerzett egy biciklit, melyet el tudtam hajtani. Ezenkívül volt egy nagyon művelt nagybátyám, aki vásárolta a Hét Napot, és minden keresztrejtvényt megfejtett benne. Egész könyvtára volt azokból a könyvekből, amelyeket ezáltal nyert. 1967-ben, amikor tizenkét éves voltam, az én nevem alatt küldte be a gyermekkeresztrejtvény megfejtését. Majd visszaérkezett a válasz: nyertem egy biciklit a szabadkai Partizán bicikligyárból. Apámmal felutaztunk Szabadkára. Burkus Vali néni várt bennünket a Hét Napban, és elmentünk a bicikligyárba. Az igazgató fogadott bennünket, végigvezetett minket az egész gyáron. Megnéztük, hogyan lesz egy vastömbből kerékpár, és a végén ott voltak a kis biciklik, amelyekből választhattam. Emlékszem, egy háromnegyedest kértem, egyenes kormánnyal, az már akkor sportosnak számított. Ennél nagyobb boldogság a világon nem volt. Úgy érzem, hogy amikor az ember megfest egy biciklit, akkor mindig valami jó történik.

• Változott-e valami a között a két szellemiség között, amelyet a hetvenes években az akadémián tapasztalt és amely napjainkban érzékelhető?

— Minden megváltozott, de a lényeg megmaradt. Az akadémiák konzervatívak, ott azoknak is végig kell rajzolniuk az első éveket, akiket az új média érdekel. Utána azzal foglalkozhatnak, amivel akarnak. Engem az érdekel, hogy mivel akarnak. Nagyon kíváncsi vagyok a fiatalok munkásságára. Ha videóval vagy installációval foglalkoznak, én akkor is az alkotói szenzibilitást keresem ezekben a művekben. Az pedig ugyanaz az öregek és a legfiatalabbak esetében is, csak rá kell érezni az alkotói világ rezgésére, mely ugyanonnan ered a modern művészetben és a klasszikusban is. Köztünk mindig lesz valamilyen közös szál, hiszen ugyanazért választottuk ezt a szakmát. Nagyon szeretném látni ezeket a fiatalokat. Szabadkán erre sajnos nincs megfelelő fórum, pedig már olyan sokszor beszéltünk róla, hogy illene létrehozni egy biennálét, szalont vagy nevezzük bárminek, tehát egy olyan közös szemlét, amelyen mi, akik össze vagyunk kötve ezzel a láthatatlan szállal, megnézhetjük egymás munkáját. Mi mind olyan emberek vagyunk, akik érzékenyek a vizualitásra. Az a dolgunk, hogy ezt az érzékenységet valahogy kifejezzük és kamatoztassuk, átadjuk a városunknak, és esetleg egy kis örömet szerezzünk neki.