Egység, sokszínűség és középút

Egység, sokszínűség és középút

Dr. Zsoldos Ferenc, a Magyar Nemzeti Tanács alelnöke 1999 óta különféle civil szervezetek révén (Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezete, Európai Uniós Pályázati Szakértők Vajdasági Egyesülete, Civil Mozgalom, Délvidékért Alapítvány, „Ci-Fi” Civil Központ) segíti a délvidéki magyar civil szféra fejlesztését. Sokan szervezőként ismerik, az ő nevéhez fűződik ugyanis Zentán a Nyári Ifjúsági Játékok, a Tour de Délvidék vagy mostanság a Mosolytenger Gyermekfesztivál.

Találkozónk apropója az volt, hogy az augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend Lovagkereszt polgári tagozat kitüntetést vette át.

Az interjú kezdetén egy továbbra is rendkívül időszerű témát, a menni vagy maradni kérdését feszegettük. Zsoldos Ferenc ugyanis Magyarországon fejezte be egyetemi tanulmányait, majd visszatért a szülőhelyére, Zentára.

— Meg sem fordult a fejemben, hogy nem jövök haza. Igaz, az elmenetelem meglehetősen ad hoc jellegű volt a kilencvenes évek elején. Kitört a háború, és nem is találtam a helyemet, a szokásos kamaszkori lázadás fázisában voltam. Akkoriban népszerű volt beiratkozni Budapesten a nulladik évfolyamra. Fel is vettek, majd utána az egyetemre is bekerültem. Nem akartam ott maradni, mégis, amikor eljött a hazatérés pillanata, nagyon nehéz volt eljönnöm. Mégiscsak tíz évig (1992 és 2002 között) éltem Magyarországon. Sorsdöntő volt, hogy itthon hamarosan megismertem a feleségemet, de még vele is sokáig fontolgattuk, hogy menjünk-e vagy maradjunk. Akkor hagytunk fel a töprengéssel, amikor megteremtettük az otthonunkat, befejeztük a feleségem szülei házának emeleti részét, és beköltöztünk. Minket azóta nem foglalkoztat ez a téma.

* Amikor hazajött, a civil szférával kezdett foglalkozni. Miért választotta éppen ezt a területet? Távol akarta magát tartani a politikától?

— A kilencvenes években egyfajta szakadás volt tapasztalható az itthon maradottak és a külföldre távozók között. Sokan úgy gondolták, aki elment, az elárulta a szülőföldjét. Mi is gyakran beszélgettünk róla a Márton Áron Kollégium szobájában ülve, hogy mit kellene csinálni, de mindez megmaradt a szavak szintjén. 1999-ben Magyarországon megismertem a Délvidéki Magyarok Közösségét, mely megpróbálta összefogni az ott élő honfitársainkat. Kezdeményezésére alakult meg az ifjúsági szervezetünk.

Amikor hazajöttem, bennem volt még az emigráns tudat, és kívülről láttam a saját közösségemet. Nem tudtam elfogadni, hogy csak azért nem segíthetek egy délvidéki magyarnak, mert az egyik vagy a másik magyar párthoz tartozik. Ezzel szemben a civilség arról szólt, hogy mindenkivel együttműködünk, aki a magyarság érdekében cselekszik. Az is újszerű volt, hogy nem szervezetet, hanem hálózatot építettünk, mozgalmakat hoztunk létre, bizonyos aktivitásra ösztönöztük az embereket, majd mindenki folytathatta a saját útját. A fiatalok is jobban szerették ezt a módszert.

* Azóta elmúlt másfél évtized. Mennyire fejlett most Vajdaságban a civil élet, és kiteljesedhet-e a közösségépítő szerepe?

— A kelet-európai tendencia azt mutatja, újraépül az, amit évtizedekkel ezelőtt leromboltak. 1945 után ugyanis megszüntették, tönkretették a korábban nagyon gazdag civil világot, mert a kommunista diktatúra versenytársként tekintett rá. Ez a szféra mostanra kiszélesedett, új típusú, a modern kihívásokra is válaszoló civil szervezetek jönnek létre, erejük, működésük azonban továbbra is forrásfüggő.

A művelődési egyesületeknek megmaradt a tömeges jellegük és a központi szerepük, az új típusú nem kormányzati szervezetek viszont már nem feltétlenül foglalkoznak az identitással. A 90-es évek nacionalizmusának hatása nem szűnt meg, kevés vegyes összetételű civil szervezet alakul. 

A civil társadalom legfontosabb célja a közösség szervezése, de ezt nem csak a civilek végzik. Ez a feladata például a politikai érdekképviseletnek vagy a médiának is. A civil szféra szerepe egyébként valamelyest csökkent az MNT hatására, ami nem baj, mert a közösségünk pozíciója ezzel is erősödhet. Az országos kisebbségi önkormányzatnak ugyanis az az egyik előnye, hogy az állami intézményrendszerben is megjelent a magyar érdek.   

* Most már tudjuk, október 26-án lesznek a nemzeti tanácsi választások. Tisztázódott-e már a civilek helye és szerepe?

— Úgy tűnik, a jó gyakorlat nem változik, marad a Magyar Összefogás listája. A civilséget nevezhetjük intézményen kívülinek vagy nonformálisnak, ami a legnagyobb erőssége, egyszersmind a hátránya is. Hosszabb távon náluk is intézményesíteni kell a kapcsolatokat, a kommunikációt. Az MNT-n belül létezik egy állandó civil bizottság, van stratégia, meghatároztuk a témákat, melyek alapján dolgozhattunk. Az elmúlt négy évnek egyébként az volt a legnagyobb eredménye, hogy a stratégiák segítségével elkezdődött a közösségi fejlesztés és az együttműködés.

* A nyáron Palicson volt egy összejövetel, mely után úgy tűnt, a civil szféra nincs megelégedve, és szakadást idéz elő.  

— Igen, ennek a tanácskozásnak a megítélése nagy hullámokat vert, pedig csak az volt a célja, hogy visszatekintsünk az elmúlt négy évre. Én továbbra is úgy látom, hogy a mi kisebbségi közösségünk két érték között vergődik és viaskodik önmagával. Az egyik az egység, a másik a sokszínűség. Ezek látszólag ellentétesek egymással, nekünk azonban mindkettőt meg kell valósítanunk. Kisebbségként állandóan a többség nyomása alatt állunk, ezért egységesnek kell lennünk, a sokszínűség utáni vágy viszont alapvető emberi tulajdonság. Nem volna szabad elbillenni egyik oldalra sem, valahol középen kellene megtalálni a megfelelő utat, ami nagyon nehéz. Ez a bizonyos vitairat is a sokszínűséget támogatta, miközben nem ásta alá az egységet. Némelyek úgy gondolták, ezzel feladtuk a magyar összefogás iránti elkötelezettségünket. Én az organikus nemzeteszme híve vagyok, mely gondolat szerint a nemzet minden szférájának — az emberi szervezethez hasonlóan — megvan a saját feladata és funkciója, de összességben egységet kell alkotnia.

* Milyen gondolatokat ébreszt önben egy állami kitüntetés?

— Nagy megtiszteltetés, ám ettől nem szabad megváltoznom. Addig tudunk azon az úton haladni, amelyen valamikor elindultunk, amíg arra törekszünk, hogy ne változzunk meg, és megtartsuk az alapértékeket. A kitüntetés egyúttal megerősítés is, mert azt mutatja, nem hiába vívódtam az elmúlt tizen-egynéhány évben, a helyes úton járok. A jövőben viszont még nagyobb felelősség terhel, hogy a közösség szempontjából jó döntéseket hozzak.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
A legnagyobb kincse a humora...
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink