Egyensúly, pénz és magánosítás

Egyensúly, pénz és magánosítás

Slaviša Grujić tartományi művelődési és tájékoztatási titkár egy korábbi interjúban azt mondta, Vajdaság kulturális életének fenntartása az egyensúlyozás művészete, a titkárságnak pedig az a feladata, hogy ezt tiszteletben tartsa. Most, amikor lassan elmúlik a négy év, vagyis a választási ciklus végéhez közeledünk, megkérdeztük tőle, sikerült-e, illetve nehéz volt-e ezt az egyensúlyt megtartani.

— Valóban nem könnyű egyensúlyozni, de ha az embernek vannak ötletei, és tudja, hol van meghúzva az úgynevezett piros vonal, akkor nem nehéz. Vajdaság többnemzetiségű közösség, mindannyian ennek az országnak vagyunk a lakosai, miközben régióban élünk. Ez a helyzet nagyon világos üzenetet hordoz. A multikulturalizmust, a kultúrák közötti kapcsolatot és a regionalizmust kell támogatnunk, valamint tisztelnünk kell az emberi jogokat és a vallásszabadságot. Emellett szorgalmazzuk, hogy a nemzeti közösségek megvalósíthassák jogaikat az anyaországukkal szemben (több állam is már az Európai Unió tagja). Ez mind nagyon egyszerű és könnyű volna, ha a pénztelenség nem okozna nehézséget. Az anyagiak hiánya a legnagyobb hátráltató tényező a munkánkban. A mi titkárságunkat még sohasem vádolták meg azzal, hogy az egyik vagy a másik itteni népcsoportnak jobban kedvezne, és ezt a jövőben is így szeretnénk folytatni.

* A művelődés és a tájékoztatás területén milyen sikertörténetekről számolhat be, illetve voltak-e kudarcok?

— Azt hiszem, az elmúlt időszakban mindig igyekeztünk kihasználni az adódó lehetőségeket, és sokat tettünk, habár — természetesen — lehetett volna többet is. Ami a hozzánk beérkező projektumokat illeti, az az érdekünk, hogy a községi önkormányzatok költségvetése ugyancsak kiegyensúlyozott legyen. A kulturális örökség megtartására nagy gondot fordítunk, a magyar közösségnek például fontosak azok a munkálatok, amelyeket Aracson, Bácson végzünk, támogatjuk a színházakat — közöttük az Újvidéki Színházat, a Tanyaszínházat, a Népszínházat, a Kosztolányi Dezső Színházat —, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézetet stb. Nemrégiben Brüsszelben jártunk, az Európai Parlamentben bemutatkoztak a művelődési intézetek, amit szintén nagyon fontosnak tartok. A régiós együttműködés hírét egyébként az Európai Unió is örömmel fogadja. Ami a horvátokat illeti, a tartománynak mindig nagyon jó kapcsolata volt Isztriával, de azon dolgozunk, hogy a hozzánk közelebb eső területekkel is helyreállítsuk a viszonyokat. Erre elsősorban a kilencvenes évek történései miatt van szükség, és a kezdőlépéseket éppen a művelődés területén tehetjük meg. Színházi előadásokat, kiállításokat cserélhetnénk, és nagyon jó lenne, ha mindkét ország diákjai ellátogatnának például egymás múzeumaiba. Kudarcként élem meg, hogy nem fejeztünk be bizonyos megkezdett nagyberuházásokat, de az egyik legnagyobb sikertelenségünk minden bizonnyal az, hogy nem akadályozhattuk meg a médiaprivatizációt, pontosabban azt, hogy így érjen véget — habár ezen a téren is megtettünk minden tőlünk telhetőt. A művelődési intézetekkel, a nemzeti tanácsokkal és a médiavállalatokkal jó a kapcsolatunk, olyan légkört teremtettünk, amelyben a meddő viták helyett a párbeszéd kapott helyet. Azt hiszem, kiváló pozícióban vagyunk a folytatáshoz, ahhoz azonban, hogy még jobb legyen, mindenképpen meg kellene oldani Vajdaság pénzelését, de nem akárhogyan, hanem törvényes úton.

* Tavaly bejelentette, a művelődésben és a tájékoztatásban nagyobb beruházások, fejlesztések várhatóak, mert a költségvetésben van elegendő pénz. Az idén viszont csökkentették a már megítélt pályázati összegeket, illetve a kifizetés is több hónapot késik. Mi történt?

— Valóban, nemcsak tavaly, hanem az előző években is idejében sikerült teljesítenünk mindazt, amit megígértünk. Az idén nyáron, kora ősszel viszont csökkentek a tartományi büdzsébe érkező összegek, ami igencsak kellemetlen helyzetet idézett elő. Egyesek azt állították, ez a mi hibánk, mások a köztársaságot okolták. Ennek az lett a következménye, hogy abba kellett hagynunk a pénz folyósítását, a többi közt a pályázatok kifizetését is mindaddig, amíg nem kerül sor a költségvetés módosítására. Természetesen tudtuk, hogy ez nagy megszorítással jár. A költségvetés megnyirbálása hatalmas csalódást okozott a felhasználóinknak, akik egy bizonyos összegre számítottak, de kevesebbet kaptak, és azt is csak hatalmas késéssel tudjuk kifizetni. Emiatt nagyon szégyellem magam, de higgyék el, erről nem a mi titkárságunk tehet.

* Véget ért a médiaprivatizáció egy újabb szakasza, melyet semmiképpen sem értékelhetünk kedvezően. Mit gondol ön arról, hogy a magánosítás miatt ismét elhallgatott néhány rádió, mely a nemzeti közösségek nyelvén is sugározta adását, és meg kell-e békélnünk azzal, hogy ezen már nem tudunk változtatni?

— A privatizáció támogatói azzal indokolták a folyamat szükségességét, hogy ezzel megakadályozható a hatalmon lévők beleszólása a szerkesztéspolitikába, illetve magasabb szintre emelhető a sajtószabadság. Hogy mennyire szabad a sajtó, arról nem szeretnék vitát nyitni, de a függetlenséggel kapcsolatban a magánosítás után is vannak kétségeim. Ez ugyanis attól függ, hogy az új tulajdonos melyik politikai irányzathoz tartozik, milyen érdekeket képviselnek a hirdetők, milyen a viszonya az alapítónak a hatalommal, illetve azokkal, akik a döntéseket hozzák. Úgy gondolom, a sajtószabadság fokát a közvélemény határozza meg, illetve az, hogy a médiafogyasztók mennyire szeretnének időszerű és igaz információhoz jutni. Az okok között említik, hogy a privatizáció megszünteti azt az igazságtalan előnyt, amelyet a költségvetésből pénzelt médiumok élveznek. Ez az állítás akkor volna helyénvaló, ha Belgrádon kívül is létezne médiapiac, de sajnos kevés olyan médiatermék van, amely csak a kereskedelmi bevételeiből fenn tudná magát tartani. Az ő sorsuk továbbra is attól függ majd, hogyan tudnak együttműködni a hatalmi szervekkel, illetve milyen szerződéseket sikerül kötniük a közvállalatokkal. Az előnyök közé sorolják, hogy a magánosítás után többen használhatják majd a községi költségvetés eszközeit, miközben a gyakorlat azt mutatja, hogy a korábban privatizált tájékoztatási eszközök közül sok megszűnt. Az önkormányzatok általában éppen annyival csökkentik a helyi tájékoztatás részfinanszírozását, amennyit korábban elkülönítettek erre a célra, és ezt meg is tehetik, hiszen nincs meghatározva, hogy a költségvetés hány százalékát kell a közszolgálati tájékoztatásra fordítaniuk. A felsoroltak miatt a tartományi tájékoztatási titkárság álláspontja az volt, hogy nem kell végrehajtani ezt a folyamatot addig, amíg nem találjuk meg a magánosítás alternatíváját, mert helyi és regionális szinten hatalmas űr keletkezhet az információk áramlásában. A negatívumok nemcsak a kisebbségi nyelveken folyó tájékoztatásban jelentkeznek, hanem a szerb nyelvűben is, hiszen vannak olyan közösségek, ahol az államalkotó többség van kisebbségben.  

Azt hiszem, ez a helyzet senkinek sem felel meg, ezért a privatizáció következményeinek áttekintése és összegzése után megoldást kell találnunk azoknak a környezeteknek a gondjára, ahol a lakosság helyi tájékoztatás nélkül maradt. Csak emlékeztetőül jegyezném meg, hogy például Verbászon, Törökbecsén, Szécsányban a lakosság nem hallgathatja tovább a helyi rádió többnyelvű műsorát, a magyar, a szlovák és a horvát közösség több rádiója is megszűnt. A projektumalapú pénzelés elősegítheti a médiatartalmak színesebbé válását, de meg kell találnunk azt a modellt is, amellyel megőrizhetjük a helyi tájékoztatás pluralizmusát, mert ezek a médiumok, de közöttük is elsősorban azok, amelyeknek kisebbségi műsoraik is vannak, általában nem önfenntartóak.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Pech az utolsó körben
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink