Egy pipa s egy kalap csókja

Egy pipa s egy kalap csókja

René Magritte és én az egyetemi éveim alatt találkoztunk először. Persze nem személyesen.

Addig elmentünk egymás mellett, ő pipázott egy nem pipával, nekem pedig csak a teraszomon lakoztak galambok, és mindig is kedvenc almáim közé tartozott a zöld, savanyú, arcom előtt lebegő. Szóval Magritte. Ma, november 21-én született, 1898-ban a belgiumi Lessines-ben.

„Az élet egy nagy vászon, amelyet képzeletünkkel és nem a kezünkkel festünk teli. Az élet kötelez valamire, ezért én festek.” (René Magritte)


Anyja kalaposnő, apja szabómester volt. Nem meglepő hát, hogy ő maga is mindig tökéletesen volt felöltözve, mintha skatulyából rántották volna elő. Kalap és ruha akadt a házukban bőven, s egy foltot eltüntetni sem lehetett ördöngös feladat a szülők számára. Festményein is többször visszaköszön a kalap, és alakjai általában öltönyt viselnek. Első rajzóráira egy édességbolt fölött berendezett tanteremben került sor. Sajnos igen korán át kellett élnie egy tragédiát, édesanyja ugyanis öngyilkosságot követett el, amikor René még csak tizennégy éves volt. Anyjához való kötődése, illetve ennek a festményeken való megjelenése nemcsak a kalapkészítéshez, hanem az öngyilkossághoz is kapcsolódik, hiszen — mint mesélték — a nő a folyóba ölte magát, és amikor megtalálták, ott volt a fia is, és láthatta a holttestet. Az anya arcát elfedte a rátekeredő hálóing. Ez a kép beleéghetett a fiatal fiú retinájába, hiszen később képein sokszor ábrázol kendővel letakart arcú embereket (például a Szeretők című munkáján) és arc nélküli figurákat.

1913-ban Charleroi-ba költözött két öccsével és apjával. René itt ismerkedett meg Georgette Berger-vel, akit később, 1920-ban feleségül is vett. 1916-ban Brüsszelben beiratkozott a Királyi Képzőművészeti Akadémiára. Két évig járt ide, azaz inkább csak járogatott, hiszen inkább elkerülte az iskolát, nem volt túlságosan szorgalmasnak mondható. Mivel a festészet nem hozott elegendő bevételt, Magritte 1921-ben rajzolóként elhelyezkedett egy tapétagyárban. 1918-ban jelentek meg első munkái nyomtatásban: egy reklámplakát és rajzok A Kormánykeréknél című lapban. Ez utóbbi hozta létre 1919-ben a Művészeti Központot — egy kiállítóhelyet, ahol Magritte 1919-ben bemutatta plakátterveit és festményeit.

1924-ben, első képének eladása után, részt vett a dada mozgalomban, és publikálta Francis Picabia aforizmáit a 391 című folyóiratban, közel kerülve ezzel a francia szürrealistákhoz.

1925 vége felé festette meg első szürrealista képeit, majd belépett a szürrealisták által alapított Titkos Társaságba. Első önálló kiállítására 1927-ben került sor Brüsszelben, a Le Centaure galériában, és még ebben az évben feleségével Párizs mellé költözött, Le Perreux-sur-Marne-ba. Szerencséjére jó társaságba került, hiszen olyan művészekkel parolázott, mint Hans Arp, Joan Miró, Salvador Dalí, Paul Éluard és André Breton. Szép lassan belefolyt a párizsi művészéletbe, például feleségével Dalínál töltötte a nyarat, Éluard és Gala társaságában. Egyre híresebb lett, viszont anyagi gondjai nem oldódtak meg, ezért kénytelen volt eladni könyvtárának egy részét. Visszaköltözött Brüsszelbe, s testvérével a reklámszakmában dolgozott, létrehozták a Dongó Stúdiót.

Tíz év alatt három önálló és hét közös tárlata volt. 1933-ban részt vett a szürrealisták párizsi Colle galériában megrendezett kiállításán, ami megpecsételte kibékülésüket, és ezután nemzetközi hírnévre tett szert. 1936-ban mutatkozott be New Yorkban, és részt vett az első Nemzetközi Szürrealista Kiállításon is Londonban. Az 1940-ben megjelent L’Invention collective című új lap hasábjain a belga festők és írók igyekeztek megtörni a csendet, mely a háborúba keveredett országok művészeire telepedett. A borzalmak hatására Magritte 1943-ban teljesen megváltoztatta stílusát. Elvetette a szürrealizmust, és előbb az impresszionizmushoz, majd a fauvizmushoz közeledett, de ezek a munkái nem részesültek kedvező fogadtatásban. Évekkel később dekorációkat készített intézmények számára, például ő festette ki a brüsszeli Théâtre Royal mennyezetét, valamint nyolc kompozíciót készített a Knokke-Le-Zoute kaszinó szalonjába, falfestményeket a Palais des Beaux-Arts részére Charleroi-ban, és még sok mást. Több rövidfilmet is forgatott, sokat utazott: megjárta Franciaországot, Angliát, Olaszországot, Izraelt. Élete vége felé szobrokat kezdett készíteni. 1967-ben halt meg hasnyálmirigyrákban.

A leghíresebb festményei közé tartozik a pipát ábrázoló kép, mely alatt ott áll a felirat: Ez nem egy pipa (Ceci n’est pas une pipe). És valóban nem, hiszen az csak egy festmény egy pipáról. „Egy képet nem szabad felcserélni a dologgal, melyet az ember megérinthet. Meg tudja tömni az én pipámat? Természetesen nem. Ez csak egy vázlat. Ahogy rá is írtam a képre, hogy ez nem egy pipa, az úgy is van. A narancsszelet másolata egyáltalán nem ehető” — nyilatkozta egyszer.

A másik kedvenc képem Az ember fia című festménye, s valószínűleg ez az az alkotása, amely a legtöbbünknek eszünkbe jut, ha Magritte nevét halljuk. A kép egy fal előtt álló férfit ábrázol, akinek arcát eltakarja egy lebegő zöld alma, csak a fél szeme látszik ki, a háttérben pedig az ég és a tenger szinte egybefolyik. A festményről Magritte ezt mondta: „Legalábbis részben elrejti az arcát. A látszólagos arc, az alma elrejti a személy látható, de rejtett arcát. Ez valami olyasmi, ami folyamatosan történik. Minden, amit látunk, egy másik dolgot rejt magában, amit mindig is szeretnénk látni. Ami rejtve van, és amit a látható nem mutat nekünk. Ez egy meglehetősen intenzív érzés lehet, egyfajta konfliktus.”

A képein felfedezhető motívumok, szimbólumok sokszor ismétlődnek, és maga az ismétlés folyamata is fontos számára, nagy műveit ugyanis gyakran több példányban is elkészítette, ami nem igazán jellemző a művészekre. Folyamatosan kereste a választ a lét kérdéseire. Realitás és képzelet határán mozognak a művei, a művészettörténészek nagyon kedvelik őket, hiszen mindegyiket meg kell fejteni. Olyanok, mint egy pszichológiai találós kérdés. Játékosak, intelligensek, filozofikusak, humorosak. Rockalbumok borítóján is találkozhatunk motívumaival, képeivel, például a Jeff Beck Beck-Ola vagy Jackson Browne Late for the Sky című lemezén. Dalszövegeiben a Jethro Tull is megemlíti, valamint Paul Simon René és Georgette Magritte kutyájukkal a háború után című dala is egyértelműen róla szól.

Egy különlegesen gondolkodó festő volt, meghatározó alakja a szürrealizmusnak. Ma van a születésnapja, úgyhogy szánjunk rá néhány percet, hogy elmerüljünk a világában, és keressük meg saját értelmezéseinket, válaszainkat képei segítségével.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink