* Most jött haza a 85. Ünnepi Könyvhétről. Hogyan fogadták Budapesten a Cenzúra alatti című új könyvét? Milyen élmény volt ott lenni?

— A tűző nap elől a napernyő alá húzódva üldögéltünk a műanyag székeken Sándor Ivánnal. Neki előttem volt dedikálási terminusa a Kalligramnál, amely kiadónak a szerzői vagyunk. Nézelődtünk, egy kicsit beszélgettünk, felidéztük a néhány évvel ezelőtti, lipcsei közös fellépésünk élményét, amikor megmutattam neki az egyetlen eléggé hosszan kígyózó sort, egy sikerszerzőnő legújabb kötetét dedikáltatták az olvasók. Sándor Iván végtelen lágy humorral nyugtázta az irodalom és az író helyzetét. Igen, azt hiszem, ez volt nekem a legjobb, az a fél óra, amíg Sándor Ivánt hallgattam, izgalmas történeteket mesélt, és tanulságosakat a régmúlt idők könyvheteiről. A negyvenes évekről is. Azt, hogy hogyan fogadták, nem tudom megítélni, vásárolták, ez biztos. Ami nem jelenti azt, hogy jól fogadják, és azt sem, hogy rosszul. Mindössze csak annyit jelent, hogy nem ismeretlen a nevem, hogy vannak olyan könyveim, amelyeket szeretnek annyira az olvasók, hogy megvegyék az újabb regényem. Nem gondolom egyébként, hogy jó állapotban van az irodalmi beszéd, úgy tűnik, nincs átjárás a táborok között. Márpedig az én regényem az akar lenni: átjárás. Egyszersmind annak belátása is, hogy ez nagyon nehéz folyamat, mind az egyén, mind a társadalom életében. Szinte meg- és feloldhatatlan. De az átjárásra való törekvéseink tesznek bennünket nyitottabbá, értőbbé, szenzibilisebbé. Ami nélkül eluralkodik a kizárólagosság. Az viszont számos baj okozója volt és lehet.

* Kötetének alcíme készülődés szabómagdaságra. Csak a főhős vagy ön is kötődik Szabó Magdához?

— Ez a regényem Budapesten játszódik. A főhősnő nagyapja aradi, nagyanyja a Röszke környéki tanyavilágból került fel Budapestre. A nagyapa gyerekkori legjobb barátja Jávor Pál volt, aki aztán hozzásegítette egy mozigépészi álláshoz, ennek azonban ára volt, mert az életben mindennek ára van, erkölcsben, tartásban, pénzben mérhető. Csak az a kérdés, hogy, mondjuk, ki az, aki az erkölcs mércéje. Ki az, aki megengedheti magának, hogy pálcát törjön mások felett. Aki kijelentheti, hogy ő az érték és a mérték. Én már jóval elmúltam negyvenéves, ez a nyolcadik könyvem, ami nem sok és nem kevés, de arra éppen megfelelő számú teleírt oldal, hogy biztos legyek benne, legalább olyan fontos, hogy figyelmesen kérdezzünk, mint amilyen fontosak a válaszaink. Régebben ez utóbbit tartottam lényegesebbnek, ezzel minden fiatal így van. Most inkább a kétely felől közelítek. Innen, ebből az elbeszélői nézőpontból kell Szabó Magda felé elindulni. Gyerekolvasóként kötődtem a regényeihez, irodalmárként természetesen nem. Viszont volt a lényében valami megkérdőjelezhetetlenség, valami olyan biztosság, amelyre bizonyos szempontból, ha tetszik, ironikusan, de támaszkodhatott a hősnőm. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy akarhatott támaszkodni, de nem sikerült neki. Szerencsére, vagy sem, ez a regény végén kiderül. Van egyébként ennek egy másik olvasata is, a megbocsátás nehéz, de fontos feladata, a gyónás és a feloldozás filozófiája, amely a katolikus hitet sokak számára érthetetlenné, nevetségessé teszi. Pedig ez nagyon fontos út, misztérium. Lágyság is, igaz. De egészen más út, mint amilyet megismerhetünk a Szabó Magda-regényekből. Nem hangsúlyoznám ezt túl, de nem is hanyagolnám el a regénynek ezt a vonulatát. Része a mindennapjainknak.

* A könyvet elolvasva megismerkedhetünk az 1930-as évek magyar társadalmával. Nekem erről az időszakról a nagyapám és a nagyanyám mesélt sokat, aztán az ő regéikre rakódtak rá a történelemórán tanultak. Ön honnan merített anyagot a regény megírásához?

— Örülök, hogy ezt mondja, mert én is a nagyanyámtól, az apámtól, az anyámtól szereztem ismereteket, abból, ahogyan ők emlékeztek a szüleik, nagyszüleik mindennapjaira. Apám dédanyjának volt egy mondása, miszerint a komenistáktól mindenkinél jobban őrizkedni kell. Soha nem bocsátotta meg, hogy a földjei Szegeden maradtak. De természetesen esze ágában sem volt elmenni innen. Itt született ugyanis. Az imakönyvében Tisza István fényképét őrizgette. Nehéz jól összerakni a történeteket, megértetni, hogy milyen peremen élni, kisebbségben. És ez a szó nagyon sok mindent jelöl, takar, felfed. A sehová sem tartozás szabadságáról is beszélni kell, a parasztpolgár fogalmáról. Ez nem az én szavam, Glatz Ferenc akadémikustól tanultam egy tanácskozáson. De ehhez a regényhez máshonnan kellett merítenem. Ahhoz, hogy a 30-as évek Magyarországáról is legyen fogalmam, könyveket kellett olvasnom, történelmet. Jó volt. Évekig olvastam. Másrészt meg akartam érteni a szabadkai magyarok elutasító gőgjét és fájdalmát, hogy miután bejöttek a várva várt magyarok, a mámort a kijózanodás követte, hogy ők továbbra is csak bugris parasztok, csak most a városházán ezt a tényt nem szerbek közlik velük, hanem az erdélyi tisztviselők, akik ide érkeztek. Furcsa és fájdalmas dolgok, fele igaz, fele érzés. Persze a bosszú, a gyilkolás, a bujdosás, a gettó, a zsidók bevagonírozása, a svábok internálása, a magyarok lemészárlása mindezt relativizálja. De sokat kell megértenünk egymásból ahhoz, hogy érthessük magunkat.

* Több helyen azt nyilatkozta, hogy nehéz regény a Cenzúra alatti.

— Az, hogy nehéz, nem azt jelenti, hogy nem olvasmányos, nem olvasóbarát. Csak olyan kérdéseket feszeget, amelyekről egyszerűbb nem beszélni. Kitágítja az áldozat fogalmát. Ráirányítja a figyelmet néhány hamisságra. És hát, nem kerüli meg a szerelem területét sem, egy regény ne is kerülje meg.

* Ma, amikor hódít az internet, hogyan lehet eladni egy könyvet?

— Az internet sokat elbír, az igaz, de a regény önmagáért és az olvasóért való dolog. Láttam a könyvhéten németül, angolul beszélő embereket, férfiakat, nőket, párokat, családokat, akik folyamatosan fényképezték a megrendelt kávét, fagyit, a cukrászdát, magukat, egymást a fagyival maguk előtt. Mindez másodperceken belül a világhálóra került. Lehet így élni, igaz. De olvasni nem. És még elegen vannak azok, akik érzik ennek a jelentőségét. Megnyugtató különbségét.

* Fontos, hogy egy magyarországi és egy határon túli olvasó is értse a történeteit?

— Amikor írok, nem fontos, hogy kinek írok. Akkor az a fontos, hogy mit írok. Mit hagyok meg, mit húzok ki. Később, amikor könyvvé lesz a szöveg, akkor az olvasó a fontos, az ő értelmezése. Azt tapasztaltam az elmúlt majdnem huszonöt évben, hogy az olvasóim magukénak tudják érezni a szövegeimet, a mondataimat, függetlenül attól, hol, melyik országban, városban élnek. És a szerb anyanyelvű olvasók is értik, érzik azt, amiről beszélek. Mert a művészet — akkor is, ha sikeres, és akkor is, ha kevésbé az — az emberiről szól. És ezt értik az emberek. Ettől csodálatos ajándékírónak lenni.