Azok a melankolikus portugálok

Azok a melankolikus portugálok

Legalábbis ami a zenét illeti, biztosan azok. Ki ne hallott volna a fadóról?

Ha most egy focistadionban hangzana el ez a kérdés, szerintem elég sok kéz lendülne a magasba. De lehet, hogy még a Hét Nap olvasói között is akad, aki hirtelen nem tudja, hogy ez most vidám tánczene vagy valami balladisztikus sirató. Azt mondom, kukkantsunk hát egy kicsit mélyebben a napsütötte portugál tájat lakó népek lelkébe, hallgassuk meg, milyen zene szól ott!

A fado egy zenei műfaj. Egy énekes, azaz fadista adja elő egy portugál- és egy spanyolgitár kíséretével. Történelmét számos legenda övezi. Bizonyos elméletek szerint a XVII—XVIII. században a Brazíliába behurcolt afrikai rabszolgák zenéje és tánca volt, mely hagyományos dallamaikból formálódott némi arab hatással. Mások szerint a brazil lundum és modinha stílusok egyvelege. Tengerészek közvetítésével jutott el Lisszabonba a XIX. században, akik a dalokat a hajókon kívül a város Alfama nevű — afrikai és brazil bevándorlóktól népes — negyedének kávéházaiban énekelték. Hamar az ország legmeghatározóbb zenei irányzata lett, az UNESCO szellemi kulturális örökségeket tartalmazó listájára is felkerült. A fado életérzése a portugál saudade szóval jellemezhető, mely egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát, szomorúságot, fájdalmat, illetve egyúttal a szerelem és a boldogság lehetőségét is. Etimológiailag a latin fatum, azaz sors szóval van kapcsolatban.

Ennek is — ahogy sok zenei stílusnak — létezik egy populárisabb, valamint egy hagyományos, tradicionális fajtája. Ismert előadói: Maria Severa, Artur Paredes és fia, Carlos Paredes, Amália Rodrigues, manapság pedig a magas, sovány, gazellaalkatú, szőke Mariza hangján száll Európától egészen Ázsia koncerttermeinek legutolsó, kis egérlyukába is. Szerbiában is imádják a hangját, és tavaly már sokadik alkalommal bódította a szerb közönséget Belgrádban, a Sava Központban. Érdekes, hogy mennyire szeretjük mi, balkániak ezt a zenei stílust. De ha jobban belegondolunk, nincs is ebben semmi különös. Amíg a magyar és a szerb szerelmes dalok szövegét értjük, tudjuk és hangosan énekeljük, ha szomorúak vagyunk, addig itt nem énekeltük a szöveget, a zenét viszont tökéletesen „megértettük”. A fado fátyolként terült szét a Sava Központ kék foteljeiben csendben ülő közönségen.

Mariza anyai ágon mozambiki, apai ágon portugál származású. Kisgyermek korában költözött a családjával Lisszabonba, ahol szülei egy éttermet nyitottak, ott hallotta először a fadót. Nálunk a fado életforma volt, úgy szívtam magamba, mint a levegőt — nyilatkozta egy interjúban. Már ötévesen énekelte a legszebb és leghíresebb fadodalokat, és kisebb kitérővel egész életét végigkísérte. Eleinte csak baráti körben énekelt, majd egy este az egyik fadoház tulajdonosa véletlenül meghallotta, és rögtön felajánlotta neki, hogy hetente felléphet. Debütáló albuma, a 2001-ben kiadott Fado em Mim több mint százötvenezer példányban kelt el, ezzel az albummal indította el a fado újhullámát.

Ha őt kérdezzük, elmondja, hogy szerinte bizony nem feltétlenül szomorú zene a fado, ahogyan például a blues sem szomorú, esetleg csak melankolikus, mely érzés nem negatív. Ez egy összetett hangulat. A kettő keveréke. A fadóba minden belefér! Még a borról vagy a közös éneklés öröméről is írtak már fado stílusú dalt! Rengeteg érzelem jellemzi, és azt hiszem, emiatt annyira sikeres a világban. Az emberek nem tudják kivonni magukat a hatása alól — nyilatkozta az énekesnő egy interjúban.

 


Második lemezéért a BBC3 rádiótól megkapta A világzene legjobb európai művésze díjat. 2004-ben az athéni olimpiai játékok megnyitóján Stinggel énekelt duettet. Két év múlva — első portugál művészként — a Concerto em Lisboa című lemezét Grammy-díjra jelölték. Eladása világszerte meghaladta az egymilliós példányszámot, sorra hódítja a legrangosabb koncerttermeket a Sydney-i Operaháztól a New York-i Carnegie Hallig, a párizsi Théâtre de la Ville-től a londoni Royal Albert Hallig.

Koncertjét teljes sötétből négy kis fénycsepp indította, a gitárok halkan zendítették az első akkordokat, közben a terem elcsendesedett, s a sötétből felhangzott eme csodálatos énekesnő hangja. Olyan volt, mintha mindenkit egyszerre rázott volna ki a hideg, a pulóverek egy milliméternyit megemelkedtek a libabőrtől. Mi is megemelkedtünk a teremben. A koncert első fele hagyományos, csendes fadodalokból állt, volt olyan, amelynek a szövegét Mariza még az elhangzása előtt lefordította, viszont természetesen szinte mind a szerelemről szól, nem másról. Az énekesnőnek sikerült meghitt hangulatot teremtenie a halk és füstösen sötét színpadról — még így is, hogy nem négyen, hanem négyezren ültünk a teremben. Dalaiból bódulat, érzések, szenvedély hömpölyög. A koncerten gyorsabb lüktetésű, szinte már táncosabb számok is elhangzottak, viszont sokkal nagyobb hatást értek el a balladisztikusabb szólamok.

 


Mariza olyan szívbe markolóan tud játszani a hangszínekkel és a hangmagasságokkal, hogy ő maga is bőven elég volna, mindenféle zenei kíséret nélkül. A portugál nyelv, melyen a fado megszólal, mindig is a szívem csücske volt, hiszen annyira egyedi, kemény, ropogóan daloló. Mintha egy recsegő rádióból szólna egy altató. A koncert közepén közösen próbáltunk meg dalszöveget tanulni, s közösen jöttünk rá, hogy a portugál nyelv — akármennyire gyönyörű is — bizony nem tartozik a legkönnyebben megtanulhatóak közé. A belgrádi közönség pedig nem volt elég bátor, hogy hangosan énekeljen egy számára ismeretlen nyelven. Ez nem csak engem, de Marizát is meglepte, hiszen korábbi belgrádi koncertjein elmondása szerint pezsgőbb volt a hangulat. A vastaps azonban járt a végén. Ahogyan a visszatapsolás is, melyet az énekesnő még jó néhány dallal köszönt meg. És személyesen is tett egy kört a közönség soraiban, kezet fogott vendégeivel, hiszen mi mind azok voltunk ezen az esten. Ott, Portugáliában, Lisszabonban, talán éppen az ő szüleinek az éttermében.
 

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Zenei újdonságok
Zene
  • Zvekán Péter
  • 2018.11.13.
  • LXXIII. évfolyam 44. szám
Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
Facebook

Támogatóink