Az üldözöttek balladája

Az üldözöttek balladája

Nem ismerhet minden filmet az ember, nem is kell mindegyikről tudnunk, de vannak olyanok, amelyekről érdemes, és ha időnk engedi, meg kellene őket néznünk, mert noha sokak szerint csak egy jó könyv gazdagít igazán, szerintem egy mély, értelmes mozgóképes munka is.



Lelkileg feltölthet bennünket, és még kikapcsolódást is nyújt — akárcsak egy kötet, de a képírott remekek világa más, mert eszközeinek tárháza szinte határtalan.

A kedves olvasók emlékezhetnek rá, hogy a Sztárportréban néhány alkalommal már volt szó a western műfajról, melyben rengeteg kiváló alkotás született, de mivel a jók között is van legjobb, most megpróbálom megosztani önökkel azt az élményt, amelyet a The Searchers című vadnyugati történet nyújtott számomra. A magyarul Az üldözők néven mozikba került film címének fordítása hatásvadász, hiszen mindenekelőtt arra a gaztettre és családmészárlásra utal, amely miatt egy maréknyi Texas ranger útnak indul, hogy levadásszon egy apacs törzset, keresve azt a két lányt, aki túlélte az öldöklést. Az egyiküket azonban már csak holtan találják meg, az apacsok ugyanis kegyetlenül megkínozták, és bár nincs kimondva, de meg is erőszakolták — mely tény a főszereplők közötti beszélgetésből derül ki, Ethan Edwards ugyanis felkiált, majd könnyes szemmel válaszol a társa által feltett kérdésre: — Azt akarod, hogy lerajzoljam? Ne kérdezz erről soha többé, amíg élsz, ne kérdezz! Mivel üldözőkről van szó, csak a legrosszabbal számolunk, érezzük, hogy nem lesz minden olyan szép és jó, mint az elején — ezt John Wayne alakítása is csak megerősíti.

Vérszomjasan ered az rézbőrűek nyomába, attól sem riadva vissza, hogy lelője saját, még talán életben lévő unokahúgát, akit állítólag az apacsok átszellemítettek. Az angol cím (szó szerinti fordításban: A keresők) pedig azért tükrözi jól a cselekményt, mert magában a searchers szóban nem csupán a bosszú rejlik, mint motívum, nem kizárólag arra van helyezve a hangsúly, hanem a keresés és a megtalálás ténye is benne rejlik. Csupán remélni lehet, hogy minden jóra fordul, a kétely ugyanis mindig ott ólálkodik a sarkon túl. Itt semmi sem fekete vagy fehér, Wayne sem egy tetőtől talpig jófiút testesít meg, sőt... De alakja magában hordozza a változás képességét. Képes átalakulni, alkalmazkodva minden váratlan helyzethez. Elsőként háborútól megfáradt veterán, majd vérszomjas üldöző, végül pedig szelíd nagybácsi válik belőle, aki belenézve unokahúga szemébe már nem akarja őt megölni, csak átölelni, jó erősen magához szorítani, és hazavinni. A végén felcsendül Max Steiner muzsikája, egy nő rohan ki ház ajtaján, a főhős, Ethan Edwards alakja rajzolódik ki a távolból, ahogyan lóháton, porosan közeledik unokahúgával a nyeregben. Mindenki kiszalad a ház portájára, nézik, ahogyan a megfáradt vándor kimerülten ballag, karjában a megtalált lánnyal. A karosszék ring tovább, a baljós események után pedig következik a romantikus befejezés. John Ford a kamerájával elhagyja a prérit, belép a házba, majd a többiek is, és a család összeölelkezik.

Steven Spielberg azt vallja, hogy a western az ősműfaj, az őserő, mely megalapozott mindent, Ford pedig örökre megváltoztatta a hetedik művészet képi világát. Egyedülálló a térkezelési technikája. Az, ahogyan a szereplőket a térbe helyezi, a tájra, a természetre hagyatkozva, megteremti a távolság és a mélység érzetét, megtörve ezzel a sík és egyhangú közeget, a távoli és a közeli képeket mint az út és a megérkezés motívumát használva.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Filmtabletták
Sztárportré
  • Összeállította: Brasnyó Zoltán
  • 2016.02.22.
  • LXXI. évfolyam 7. szám
Facebook

Támogatóink