Fekete J. József író, irodalomtörténész, újságíró tekintélyes díjjegyzékkel rendelkezik. Korábban többek között a Sinkó-, Üzenet-, Arany János-, Szenteleky Kornél-, Herceg János-díj, Híd Irodalmi Díj, 2011-ben a Napleány Díj, az idén pedig a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének szakmai elismerése és a József Attila-díj került a birtokába. Beszélgetésünk kezdetén arról kérdezgettem, hogyan fogadja az elismeréseket, végül — a szerzői álnevek „szükségessége” után — szóba került az is, hogy miért maradt Zomborban.
Visszajelzés és megerősítés
— Nem volt mindegy, hiszen a két legutóbbi elismerést egy hét leforgása alatt kaptam. Mivel nem szeretem a „villogás”-t, úgy éreztem, mintha szégyellnem kellene a médiafigyelmet. Azzal győzködtem magam, hogy egyik díjról se tudtam előre. Természetesen jólesett az elismerés, hiszen az újságírói díjat a szakma döntése nyomán kaptam, a felterjesztés és a döntés is a kollégáktól érkezett. Az állami kitüntetés is a „másik szakma” irányából jött, mindkettő fontos visszajelzés arról, hogy a szakmai körök odafigyelnek a munkámra, és elismerésre méltónak tartják. Időről időre fontos az ilyen megerősítés, hogy tudjuk, nem üresben zakatol a malom, van értelme annak, amit teszünk.
* A két elismerést más-más területen végzett kiemelkedő tevékenységeddel érdemelted ki. Hogyan lehet egyszerre több szakterületen a maximumot nyújtani?
— Mindenképpen szükség van valamiféle elhivatottság-érzésre, talán némi megszállottságra is. Receptem persze nincsen rá, csupán annyi, hogy nem árt hozzá némi rendszeresség, módszeresség és szorgalom, igyekezet. Soha meg nem fordult a fejemben, hogy annak, amit teszek, van-e köze valamiféle minimumhoz vagy maximumhoz, annyi van bennem, ami szövegként kijön belőlem. Azzal pedig mindig elégedetlen vagyok, vagyis kevésnek tartom, amit produkálok, lehet, hogy ez mindennek a motorja. Megboldogult Deák Ferenc barátom figyelmeztetett számtalanszor, hogy két végéről égetem a gyertyát. Ezért néha alaposan be is húzom a kéziféket.
* Olvastam azt az önéletrajzodat, amelyben feltüntetted a barátaid által adományozott díjaidat is. Ezt csak a tréfa kedvéért tetted, a komoly lista ellensúlyozására, vagy azt kívántad érzékeltetni, hogy számodra fontosak a barátaid, illetve a véleményük?
— A barátság nem tréfadolog, így a barátok véleményére is adni kell. Soha nem tartoztam semmilyen szekértáborhoz sem, barátaim viszont mindig voltak. Ellenségeim és talán irigyeim is, de olyan ember vagy csoport, amelyet én tartottam volna ellenségnek, nem volt. Azt hiszem, a lelki egyensúly szempontjából ez fontos momentum. A barátok által „adományozott díjak” nem a vicc kedvéért szerepelnek az általad említett fölsorolásban, hanem visszajelzésként: ők fontosnak tartották, hogy nekem adományozzanak egy Ezüst Winnetou Díjat és az Első Vajdasági Szög-Díjat, én fontosnak tartom, hogy ezt a nyilvánosság előtt megköszönjem nekik. Az külön dolog, hogy a barátaim zömmel távol élnek tőlem, így nincsenek napi párbeszédeink, de elegendő egy e-mail vagy sms, hogy jelezzük egymásnak: vagyunk egymásnak. Ha meg találkozunk, éjjeleket átbeszélve társalgunk, nem egymás dolgairól, de mégis magunkról.
A papír, a nyomdafesték és a betű szentháromsága
* A neved mellett leggyakrabban a következő meghatározásokat olvashatjuk: író, irodalomtörténész, műkritikus, publicista. És újságíró, teszem hozzá én, méghozzá olyan újságíró, aki a Magyar Szónak napi, gyakran napi politikai eseményekről számol be. Hogyan állsz hozzá ezekhez a témákhoz? Ilyenkor el kell fojtanod magadban az irodalmárt?
— Isten óvja azt az újságírót, akiben némi szépírói tehetség (nem ambíció) lappang, és ezt hírlapírói munkája során ki szeretné iktatni! Számomra a riport és a kommentár teljes kifutási terepet nyit a szépíró előtt is. Nem jó gyakorlat, ha az újságíró csak ír, és nem olvas. Meg ha nem rakodik le benne az, amit elolvasott. Ezek az olvasmányok és a szépírói véna teszi lehetővé számára a lerágott csontnak tűnő téma újszerű megközelítését, a sajtónyelv határait feszegető stílusváltást, az adatok történetbe ágyazását, a tények átvitelének a tények átadásában való kiteljesülését. Évszázadokra visszatekintve számtalan példáját találhatjuk a hírlapírás és a szépirodalom gyümölcsöző egybefonódását példázó életműveknek, utolérhetetlen teljesítményeknek, olyan mintaadó egyéniségeknek, akiket kevesen közelítenek meg manapság egyik szakmán belül is, nemhogy mindkettőn belül. Hozzájuk mérten én egy tapsifüles kismiska vagyok, de lehet, hogy Zomborban éppen egy ilyen tapsifüles kismiskára van szükség, hogy átkösse a Herceg János és valaki utána következő zsurnaliszta és író közti ívet. Szándékosan mondom, hogy ívet, nem pedig űrt, mert Zombornak ma is jó írói és újságírói vannak.
* Tényleg kimennek divatból a könyvek? És az újság, a nyomdaszagú? Te hogyan olvasol szívesebben?
— Személyes véleményem, hogy nagyon korai még lélekharangot kongatni a könyv fölött! Ha befordulunk egy menőbb könyvesboltba, éppen a könyv dömpingjével szembesülünk. Pazarnál pazarabb kivitelben tálalják számunka a köteteket, amelyek közül mindenki ízlésének, érdeklődésének és pénztárcájának megfelelően választhat. Mert zsebünkhöz mérten a könyv manapság igencsak drága. A kiadók versengenek, hogy tördelés, papír- és nyomdaminőség, borítótervezés tekintetében lepipálják a másikat, hogy olyan „ütős” szerzőket szerezzenek, akik nem csak egy kört futnak a pályán, így megadják a kiadványok árát is. Így viszont továbbra is jó ajándéknak bizonyul a könyv. Akit meg valami külön érdekel, az úgyis megveszi, nem vár arra, hogy ajándékba kapja. Egyébként szavam sincs azokról, akik nem tartanak könyvet a lakásukban, nem tudják, hol a könyvtár, vagy elektronikus felületről olvasnak. Én nem békéltem meg az „üvegről olvasás” gyakorlatával, sajtót, könyvet, ha lehet: papírról. Az elektronikusan tárolt és közvetített olvasmányoknak van pragmatikus funkciójuk, de ez számomra nem váltotta fel a papír, a nyomdafesték és a betű szentháromsága által kiváltott csodát.
* Feltételezem, hogy követed, milyen könyvek jelennek meg Vajdaságban, ezért bátorkodom megkérdezni: véleményed szerint milyen a vajdasági magyar könyvtermés, hol vagy inkább merre tart a könyvkiadásunk?
— Inkább követem, mint olvasom. Hosszú ideje már nem vásárolok könyvet azért, hogy írjak róla. Általában többe kerülnek, mint amennyit a szerkesztőségek fizetnek a kritikáért vagy recenzióért, és akkor hol van még a befektetett, akár többhetes munka díja? A vajdasági kiadók terméséből azt olvasom, amit megküldenek. Valamiféle rálátásom természetesen van, aminek alapján azt mondhatom, hogy kiadóink határozott vonalak mentén gondolkodnak tematikában, szerzőkben, publikációkban. Ez így nagyon jó, mert egészségesen kiegészítik egymást, biztosítják a sokféleséget, sokarcúságot, és mindegyik a maga szakterületén fontos értékeket fedez föl és prezentál. Gondom azzal van, hogy ritkán menedzselik a köteteiket. Egy-egy könyvet elvisznek bemutatókra, fölkeltik a sajtó figyelmét, mozgatják, ami nagyon jó. Ugyanakkor nagyon rossz, hogy egyes kiadványok kapcsán úgy tűnik, az „Isten neki, fakereszt” elve alapján sorsára hagyják a könyvet. Fogalmam sincs, mennyi könyv járt így, hogy semmi visszhangja nem volt, arról se, hogy a kiadók hány recenziós példányt küldenek kritikusoknak, szerkesztőségeknek. Megértem, nagyobb marketingre nincs pénzük, de a kiadványoknak a közönség elé kell kerülniük, és ehhez a sajtó a legközvetlenebb út.
Egyébiránt manapság is jelennek meg könyvkritikáim Erdélyben, a Felvidéken, Magyarországon, az USA-ban, ahol megbecsülik ezt a munkát. De ezen a térfélen már behúztam a kéziféket.
Ez nem rejtőzködés, hanem alakváltás
* Miért van szükséged az írói álnevekre?
— Nekem nincsen rájuk szükségem: ők követelik ki maguknak a személyiséget és egyéniséget. Még tapsifüles recenzióíró vagy milyen koromban jelentkezett bennem egy érzés, hogy belebújjak az éppen olvasott szerző bőrébe, és ha a munkájáról írok, valami mimikrit öltsek, ami mögül egy kicsit úgy írjak a könyvéről, mint ahogy ő szólalt meg benne. Aztán jöttek a szépírói késztetések, de minden szöveg saját szerzőt követelt magának. Sőt olyan is előbukkant, aki a magyar szövegének magyarra fordításához fordítót követelt. Az első ilyen álneves írásaim az Üzenetben jelentek meg, és Lovas Ildikó szerkesztő asszony buzdítása nyomán elkezdtek szaporodni. Gyökérből bennem élt, hogy a különféle témájú-stílusú írásaim szerzője nem azonos az újságíróval, a tanulmányszerzővel, a kritikussal, és ezt a szerzői névben is jelezni kell. Igyekszem rövidre fogni: ha megfog egy téma, az megkeresi bennem a témához illő szerzőt és annak nevét. Nem rejtőzködésről van tehát szó, hanem alakváltásról. Számtalanszor szememre vetik, hogy egyazon név alatt több olvasóm lehetne, ám számomra fontosabb, hogy minden entitásom önálló alkotóként jelenjék meg, mert én is imádok új alkotókat fölfedezni. Számomra a név nem etalon.
* Zomborban és az írásaimban élek — vallod. Soha nem akartál/akarsz elmenni Zomborból?
— Különösebb lehetőségek nem is nyíltak előttem. A már említett Deák Ferenc — akkor még ismeretlenül, tehát írásaim alapján — keresett meg egyetemistaéveim végén, hogy legyek dramaturg az Újvidéki Rádióban, majd a Híd szerkesztőségébe invitált a kitűnő költőnk és ugyancsak nagykövetségbe száműzött — Fehér Kálmán. Később, ugyancsak fölkérésre lehettem volna Budapesten a Szentkuthy Miklós Alapítvány valamilyen hátramozdítója, az 1990-es évek elején Svédországban a Lundi Egyetem könyvtárának aktatologatója. Hidd el, egyik sem érdekelt.
