Az őszinteség ronda mesterség

Az őszinteség  ronda mesterség

Telt ház volt a Zentai Magyar Kamaraszínház új társulatának első bemutatóján. A fiatalok Molière A fösvény című darabját dolgozták fel Solténszky Tibor rendezésében, Illyés Gyula fordítása alapján.

Vukosavljev Iván, a Zentai Magyar Kamaraszínház igazgatója bevezetőjében elmondta, hogy a társulat tagjai — akik már zentai lakosok — nagyon lelkiismeretesen készültek az első bemutatójukra. Éjjel-nappal próbáltak, miközben igyekeztek eleget tenni a még megmaradt kötelezettségeiknek is: játszanak az Újvidéki Színházban, a szabadkai Népszínházban, a Kosztolányi Dezső Színházban és a temesvári Csiky Gergely Színházban.

— Úgy érzem, a zentaiak befogadták őket, a nézők kíváncsiak rájuk, minden jegy elkelt. A decemberi előadásaink iránt ugyancsak nagy az érdeklődés, és érkeznek a meghívások is.

Mint ismeretes, az újvidéki Művészeti Akadémia végzős osztálya október 1-jétől egy évre Zentára szerződött. A premier előtti sajtótájékoztatón Nagy Abonyi Emese a következő gondolatokat fogalmazta meg a számukra is új helyzetről:

— Amikor ez a zentai dolog kiderült és biztossá vált, nagyon örültünk, de voltak bennünk kételyek, nem tudtuk, hogy mit hoz nekünk ez a változás. Jó csapat vagyunk, kiválóan tudunk együtt dolgozni, mégis felmerült bennünk a kérdést: hogyan tudjuk majd folytatni a munkát a megváltozott körülmények között? Én ezt úgy éltem meg, mint a házasságot. Eddig mi kilencen együtt jártunk, aztán összeházasodtunk. Most már úgy érzem, hogy jó döntés volt.

Moliére A fösvény című darabját egy vándortársulat előadásában az 1660-as években láthatta először a közönség, Budapestre pedig 1793-ban jutott el.

— Öt héten át feszített tempójú, de nagyon jókedvű munka zajlott, majdnem mindennap 4-4 órát próbáltunk délelőtt is és este is. Azt hiszem, a társulat megszerette a darabot, noha feltehetjük a kérdést: mi közünk van nekünk egy több száz éves történethez, az akkor élt emberekhez, illetve karikatúráikhoz — nyilatkozta Solténszky Tibor rendező. — Harpagon a fukarság, a kapzsiság megtestesítője, az arany és az anyagi javak szerelmese, aki csak magára gondol. Ilyen emberek jelenleg is léteznek, és általában zsarnoki módon viselkednek a családjukkal, a környezetükkel vagy akár a városukkal.

Elsősorban A fösvényt játsszuk el, de nem foglalkoznánk vele, ha nem volna időszerű, és nem bukkannának elő azok a mondatok, gesztusok, amelyek egészen maiak. Hogy életre keljen egy színdarab, hogy a régi figurákat korunk nézője is értse és szeresse, modern módon kell megmutatni őket. A szövegből nem csináltunk átiratot, nem szeretnénk nagyon aktuális eseményekre, állapotokra utalni, viszont rá kellett „igazítani” a kilenctagú csapatra. Az eredeti komédiában több szerep van, bizonyos karaktereket össze kellett vonnunk, de ezáltal érdekesebbek, gazdagabbak lettek.

Fontosnak tartom, hogy az előadás rólunk is szól, hiszen benne van mindaz a kreativitás, emberi tapasztalat, amely ebben a dinamikus, fiatal, színházszerető csapatban is. Sok ponton az ő személyiségük adott ötletet ahhoz, hogyan lehetne élőbben, korszerűbben játszani a szituációkat. Igazán jó csapatmunka volt. Mivel a cselekmény eredetileg egy öreg ember és a fiatalok konfliktusáról szól, el kellett gondolkodnunk rajta, hogy az öregségből mennyi jelenjen meg, mit tud ebből egy huszonéves fiatal megmutatni.

Harpagont Dévai Zoltán alakítja, aki az általa megszemélyesített figuráról a következőket jelentette ki:

— Öt hét alatt negyven évet öregedtem. Harpagon igazát próbáltam megtalálni, ami nagyon nehéz, noha a saját szemszögéből ő nem tesz semmi rosszat. Megörültem a szerepnek, de nagyon meg is ijedtem tőle. Nem gondolom, hogy ez egy kis falat, hiszen huszonnégy évesen kell eljátszanom egy hatvanéves embert.

Valóban, annak ellenére is, hogy A fösvény több száz éves szöveg, olyan gondolatokat tartalmaz, amelyek napjainkban is igencsak időszerűek. Például a színlelésről és a hízelgésről: „A tapasztalat vezet rá, hogy az emberek megnyerésére a legjobb út az, ha pontosan olyannak mutatkozunk előttük, amilyenek ők; ha szó szerint az ő elveiket visszhangozzuk; ha tömjénezzük a hibáikat, és csináljanak bármit — tapsolunk hozzá. (...) Az őszinteség ugyan belesántul egy kicsit ebbe a mesterségbe, amelyet most űzök, de ha el akarunk érni valamit az embereknél, mégiscsak hozzájuk kell igazodnunk. S ha már csak így lehet megnyerni őket, ez nem azoknak a hibája, akik hízelegnek, hanem azoké, akik elvárják a hízelgést” (Valér).

Vagy az őszinteségről: „A fene essék az őszinteségbe! Ronda egy mesterség! Föl is hagyok vele. Mától fogva egy igaz szó nem hagyja el többé a szám” (Jakab).

A darabon látszik, hogy a színészek élvezték a közös munkát, a jó kis kollektív próbafolyamatot — ahogyan fogalmaztak. A szerepek megformálásán kívül más feladatuk is volt: részt vettek például a díszlet vagy a jelmezek kialakításában, amit az előadás kezdetén egy kis keretjátékban érzékeltetnek, de ugyanez a keretjáték elmarad a végén. Talán hiányzik is egy kicsit, mert általa kerekebb lett volna az előadás.

A szöveget és a cselekményt nem aktualizálták, de ez egy cseppet sem zavaró, felfedezzük ugyanis azokat a mondatokat, amelyek a mi életünket is jellemzik, és jót derülünk rajtuk. Éppen ezért nem értem, mi célt szolgál a napszemüveges rapjelenet, miért kellett a Facebookot és egyebeket belekeverni. Talán a többször emlegetett „maiság” miatt? Pedig a történet e nélkül is tökéletesen működött, a mondanivaló átjött, és nemcsak hatott, hanem ütött is.

Jó volt azonban az a jelenet, amelyet a kölcsönadás feltételeit taglaló jegyzék felolvasásához kreáltak. A hosszú-hosszú dokumentum rátekeredik a bukfencező Cléante-ra, gúzsba köti, szinte fojtogatja, jelezve, nem lesz egyszerű visszafizetnie az uzsorakamattal súlyosbított összeget.

Minden bizonnyal sokkal szerencsésebb lett volna, ha Harpagont, aki „annyira fázik magától a szótól is, hogy adok, hogy még az adjon Isten jó napot után is azt mormogja: de csak kölcsön”, idősebb színész alakítja. Dévai Zoltán igyekezetét méltányolni lehet, de hamvas fiatalságának elkendőzéséhez a fehérre festett arc kevésnek bizonyult.

A további szerepekben Kucsov Boriszt (Cléante, Harpagon fia), Lőrinc Tímeát (Eliz, Harpagon lánya), Nešić Mátét (Valér, Eliz szerelmese), Nagyabonyi Emesét (Marianna, Cléante imádottja), Virág Györgyöt (Jakab, Harpagon szolgája, szakács és kocsis), László Juditot (Fruzsina, házasságközvetítő), Papp Arnoldot (Anzelm, nemes úr, aki Simon mesterként pénzközvetítő) és Rutonić Róbertet (Csendbiztos) láthattuk. A jelmezt Mikus Anita, a látványtervet Solténszky Tibor készítette.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Kárpát-medencei Magyarok Zenéje
Zene
Libaságok Tiszaszentmiklóson
Bánáti Újság
Facebook

Támogatóink