— Soha nem gondoltam rá, hogy egyszer majd egy idegennel beszélgetek az életemről — mondja komolyan a középkorú férfi. — De több hónapos gyógykezelésem után rendszeresen kezdtem olvasni a rovatot, és így született meg az ötlet, hogy megpróbálok tanácsot adni azoknak a férfiaknak, akik úgy érzik, hogy változtatniuk kellene az életükön. Nem könnyű elismerni, ha az ember hibázik, különösen abban az esetben, ha ezzel másnak is árt. Hát én ezt tettem, és most nem tudom, hogyan másszak ki a pácból.

Hagyománytisztelő munkáscsaládból származom. Az apám egy dél-szerbiai kisvárosból került Bácskába. Az évek hosszú során alkalmazkodott az új környezethez, de egy-két tulajdonsága származási helyéről tanúskodik, a többi közt az is, hogy a három nővérem után az én születésemnek örült meg a legjobban, és nem is titkolta, hogy a gyerekei közül engem egy kicsit jobban szeret. Középiskolát végeztem, már kicsi koromban elkezdtem sportolni, és gyermekfejjel azt hittem, a sportból majd öregségemig megélek. Hiába siránkozott anyám, apám azt mondta, hagyni kell a gyereket, válassza meg ő a maga útját. Hát így lettem építésztechnikus, aki rendkívül sikeres és állítólag tehetséges is volt abban a sportágban, amelyet űzött. Talán a népszerűségem miatt, de a lányok is ragadtak rám, és ennek köszönhető, hogy megnősültem még mielőtt letöltöttem volna a katonaéveket.

A feleségem egy rendkívül csendes, jó családból származó, szép lány volt, akinek én voltam az első fiú az életében. Úgy nézett rám, mint egy szentre, nemcsak szeretett, de csodált is engem, és ez legyezgette a hiúságomat. Eleinte azt sem vettem észre, hogy a nejem rendkívül tartózkodó, a testi szerelmet alig igényli, és — erre csak évek múlva jöttem rá — sosem merte átadni magát igazából, elsősorban szégyenkezésből.

Ettől függetlenül született három gyermekünk, akiket imádtam, és ma is imádok. De ahogy múltak az évek, lassan abbahagytam a sportolást, a szakmára is egyre kevesebb szükség volt, mivel az építőipar is tönkrement. Elvállaltam hát minden munkát, melyet megfizettek, hiszen három gyereket kellett eltartanom. Ahogy nőttek az anyagi gondok, egyre gyakrabban vitáztunk a feleségemmel. Úgy éreztem, már nem csodál engem, és ez nemcsak sértett, de dühített is. Ezek a vegyes érzelmek hajtottak más nőhöz, méghozzá olyanhoz, aki tudta a dolgát, csak én nem tudtam a magamét.

Eleinte csak időnként találkoztunk, megittunk együtt valamit, majd lassan rászoktam, hogy hazakísérem, és idővel ott is maradtam nála éjjelente. Az anyjával élt, akiről az a hír járta, hogy négy férje volt, és a négy házasságból összesen hat gyermeke született, de csak ez az egy lánya élt vele, aki minden tekintetben megfelelt nekem. Szeretett beszélni, tréfálkozni, inni is, ha úgy hozta a helyzet. Ezenkívül ügyes volt, jól főzött, és ami a legfontosabb, pontosan tudta, nekem mire van szükségem. És az igényeimet bármikor hajlandó volt tüzesen kielégíteni. Olyan gyakran voltunk együtt, hogy már a feleségem is hírét vette, és felelősségre vont. A gyerekek ekkor már középiskolások voltak. Én nem akartam elválni, csak élvezni az életet, de ezt a feleségem nem tudta megérteni, és választanom kellett. Én az új kapcsolat mellett döntöttem, hiszen ott kaptam meg mindazt, amit otthon soha.

Mielőtt összeköltöztünk, elvittem a páromat anyámhoz, aki akkor még élt. De a választottam nem igazán tetszett neki, sőt azt is tudta, mit beszélnek az anyjáról, és csöndesen csak ennyit mondott: fiam, jól gondold meg, az alma nem esik messze a fájától! Persze nem hallgattam rá. De amikor egy üzemi balesetben gerincsérülést szenvedtem, és több hónapot töltöttem kórházban,  kiderült, hogy az új páromnak előttem már volt két házassága, az elsőből van két gyereke is, akiket ott hagyott a volt férjénél, miután megszökött tőle egy taxisofőrrel. Amikor felelősségre vontam, csak annyit mondott: neked is van három gyereked, mégis elfogadtalak.

Az igazi családommal tartom ugyan a kapcsolatot, de csak módjával, mert a feleségem nem örül, ha elmegyek hozzájuk. Az idősebb lányom már férjnél van, a fiatalabb meg a fiam az anyjukkal élnek, de hozzám nem járnak. Utálják az élettársamat. Néhány hónapja megkaptam a rokkantsági nyugdíjat, de ez nem elég a páromnak. Dolgozni sajnos nem tudok, így kénytelen vagyok elviselni a szemrehányásokat, a megalázást, a felhánytorgatást. Tudom, most maga is azt gondolja, megérdemlem a sorsomat. De hát nem tudhatja az ember előre, mi vár rá az életben. És sohasem gondoltam, hogy az alma valóban nem esik messze a fájától. Jó, ha ezt a férfiak is szem előtt tartják!