A szakítás pszichológiája

A szakítás pszichológiája

A nyári kalandokon kívül — vagy talán éppen azok miatt — sokszor kerül sor szakításra is az utazások, kikapcsolódások idején.

Attól függetlenül, hogy mindez váratlanul történt, vagy már számítottunk rá, mindenképp fájdalmas élmény annak tudata, hogy a kapcsolatnak vége szakad. Minderre a kötődés a magyarázat, hiszen az ember általános tulajdonsága, hogy érzelmi köteléket alakít ki meghatározott személyekkel. Jellemzője, hogy viszonylag hamar kialakul, és nagyon nehezen szűnik meg. Ez okozza azt a kettős érzést, amelyet a szakítás után átélünk: a hiányérzetet, melyet a párkapcsolat megromlása ellenére elszenvedünk.

Ennek feldolgozása sohasem egyszerű, néha évek telnek el, mire el tudjuk fogadni, és túl tudjuk magunkat tenni a történteken. A közösségi média, az üzenetek azonban mind megakadályozhatnak bennünket abban, hogy tovább tudjunk lépni.

Az esetek többségében a nő az, aki kimondja a végső szót (általában ugyanis jobban szenvedünk a megromlott párkapcsolattól, mint annak megszakításától), a férfiak leginkább megvárják, amíg a másik lép, azaz úgy alakítják a helyzetet, hogy a párjuknak egy idő után elege legyen az egészből, és pontot tegyen az áldatlan állapot végére.

A nők gyakran szeretnek gondolatban pontról pontra végigmenni azon a folyamaton, amely idáig vezetett. Ötször annyit sírnak, mint a másik nem képviselői, és szinte mindannyian valódi megkönnyebbülést éreznek utána. Ha a hölgy fejezi be a kapcsolatot, és ezek után sír, nem biztos, hogy vissza szeretné csinálni az egészet. A nők ugyanis a bánatra depresszióval reagálnak, a férfiaknál pedig gyakoribb az alkohol- és/vagy kábítószer-használat.

Jellemző az is, hogy csak az egyik fél érzékeli a viszony megromlását, azaz lényegében két kapcsolatról beszélhetünk: az egyik a nőé, a másik a férfié. Ennek korai és kései szakaszában válik lényegessé az elégedettség kérdése, riasztó lehet, ha már túl sokat törjük a fejünket azon, megéri-e számunkra ez az egész. Megjelenhet annak az érzése is, hogy nem vagyunk már képesek több energiát fektetni bele. Az igazán megérlelt szakítási szándék jele pedig az, ha döntésünkért tudjuk vállalni a felelősséget anélkül, hogy ezt a másikból akarnánk kicsikarni, vagy őt vádolnánk a viszony megromlásáért.

A fiatalok előszeretettel ejtik meg a szakítást SMS-ben vagy e-mailben. Főleg a fiúkra jellemző, hogy nem merik a párjuk szemébe nézve kimondani, hogy véget szeretnének vetni az egésznek.

Gyakran klasszikus pszichoszomatikus tünetek — mint az álmatlanság, depresszió, étvágytalanság vagy éppen falási rohamok — is a velejárói. Súlyosabb esetben akár háttérbe szorulhat a racionális gondolkodás, elhanyagolhatja magát az illető — ilyenkor más családtagok bekapcsolása, vagy akár szakember segítsége is jól jöhet.

Mint ahogyan minden veszteségnél, a továbblépés folyamatában is öt szakasszal kell számolnunk. Ezek az elutasítás, a harag, az alkudozás, a szomorúság és végül az elfogadás. A szakításhoz kapcsolódik a volt társsal töltött boldog időkre való visszaemlékezésből, nosztalgiázásból fakadó szerelmi bánat és a kommunikáció hiányából adódó fájdalom. Lényegében elvonási tünetek jelenhetnek meg bennünk. Ha vége, akkor legokosabb megszakítani minden kapcsolatot az exszel. Egy szakítás után a távolság az, ami segíthet lehűteni és feldolgozni az érzéseket, megváltoztatni a nézőpontot, és új célokat adni az életünknek.

A feldolgozás folyamatának fontos eleme mérlegelni, biztosan szeretnénk-e, hogy ismét kapcsolatban legyünk volt párunkkal, aki szakított velünk. Ennek igénye ugyanis leginkább amiatt jelenik meg bennünk, mert az egészet visszautasításként éljük meg. Ez azonban inkább egokérdés, mint szerelem. Próbáljuk meg elfogadni azt a tényt, hogy valaha szerettünk valakit, aki viszontszeretett bennünket, de mindez elmúlt. Ugyancsak akadályozhat bennünket, ha folyton a mi lett volna ha?, a hol rontottam el?, és mit tehettem volna másképp? típusú kérdésekkel, gondolatokkal emésztjük magunkat.

Nehéz élethelyzetekben rendkívüli érzéseket tapasztalhatunk. Mindezek teljesen normális emberi reakciók, melyeket muszáj megélnünk és átélnünk ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Tanácsos ilyenkor inkább olyan emberekkel körülvenni magunkat, akik mellett garantált a jó szórakozás és hangulat. A következő időszak pedig lehet valaminek a kezdete: egy új sportnak, hobbinak, új könyvek, zenék felfedezésének, aki pedig megteheti, az utazzon. Amikor belátjuk, hogy mindent megtehetünk egyedül is, az megerősíti a személyiségünket.

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem feltétlenül fogjuk azonnal megtalálni a lelki társunkat, ám randevúzás révén megtapasztaljuk majd, hogy mennyi érdekes ember van a világon, és hányan találnak bennünk valami izgalmasat.

Emlékezzünk vissza azokra az esetekre, amikor világvége-hangulatunk volt, ám mégis kimásztunk belőle — ezekre a gondolatokra, élményekre és emlékekre kell most koncentrálnunk.

Állítsuk magunkat a középpontba, engedjük meg azt az érzést, hogy élünk, és egy magabiztosabb élet kezdődik, melyben mi vagyunk a főszereplők. Fontos, hogy merjünk egyedül lenni! Semmiképp sem jó ugyanis, ha azonnal beleugrunk egy másik kapcsolatba, mert ez csak átmeneti megoldást hoz, és ha az is rosszul végződik, akkor csak tetézzük a bajt.

Van, hogy valaki úgy érzi, nem tudja elengedni a másikat, képtelen tovább élni nélküle, s ilyenkor felmerül az öngyilkosság gondolata. Sokszor ezzel zsarolja a párját azt remélve, hogy talán így vele marad. Általában ezek csak fenyegetések maradnak, s egy idő után lecsillapodnak a heves érzelmek.

A nők által lezárt kapcsolatok ritkán folytatódnak barátsággal, mivel az elhagyott férfiakat érzékenyebben érinti a visszautasítás. Ezzel ellentétben az elhagyott nők hajlamosabbak a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva a kapcsolatot baráti síkra terelni.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Ne féljünk, ne féljetek!
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.12.14.
  • LXXIII. évfolyam 49. szám
Érzelmi biztonságban
Lélekbúvár
  • Pap Ágota pszichológus
  • 2018.11.26.
  • LXXIII. évfolyam 47. szám
Facebook

Támogatóink