Az idén a topolyai származású, ma Csongrádban élő Dudás Sándor szobrászművésznek ítélték oda a Nagyapáti Kukac Péter Képzőművészeti Díjat. Az ő alkotása például Zentán a Révész, Magyarkanizsán a Dobó Tihamér- és Koncz István-szobor, hogy csak a legismertebbeket említsük, de az egyéniség nyomait magukon viselő domborművei, érmei Vajdaság- és Magyarország-szerte megtalálhatóak. Dudás Sándor nagy szakmai tudással, művészi képességgel, mély átéléssel alkot. A Nagyapáti Képzőművészeti Díj átadása után néhány újságírói kérdésre is válaszolt a maga szűkszavú módján.
- Körülbelül egy hónappal ezelőtt, amikor már megszületett a döntés, akkor értesültem arról, hogy felterjesztettek a képzőművészeti díjra. Meglepett a hír, váratlanul ért, de megtiszteltetésnek éreztem, hogy rám gondoltak. Tulajdonképpen az általam tervezett díjat vehettem át, hiszen harminc-egynéhány évvel ezelőtt én alkottam meg ilyennek.
* Hogyan indult a pályafutása?
- Erre pontosan nem tudok visszaemlékezni, de már gyermekkoromban kedveltem a festészetet, a szobrászatba valamikor 15-16 éves koromban szerettem bele. Ekkor kezdtem amatőr szinten művelni, majd a Zágrábi Akadémia szobrásznövendékeként folytattam a vele való foglalkozást.
* Honnan merít ihletet, hogyan készülnek a szobrai?
- Mindig hosszabb töprengés előzi meg az alkotást. Keresek valami tartalmat a szobroknak, igyekszem minél egyértelművé tenni a szemlélő számára azt, amit én az alkotásba beleképzelek. A szobrok elkészítéséhez sok idő kell, de ez nem szabályszerű. Maga a felkészülés az, ami mindig hosszadalmas. Például a portrék elkészítéséhez igyekszem minél jobban kiismerni az illetőt... A portré a kedvenc műfajom, de a groteszket, a realizmust is kedvelem, és absztrakt munkákat szintén készítek. S mindig a legutolsó munkám a legkedvesebb számomra.
* Milyen érzéssel sétál Topolyán, abban a városban, ahol több köztéri szobra is fel van állítva?
- Igen, Topolyán több köztéri szobrom van felállítva, de ezekből néhányat már eltávolítottak, már nem léteznek. Nem tudnám megmondani azt, hogy milyen érzések kavarognak bennem, ha a városban sétálok. Erről még nem gondolkodtam...
* A művészetek a 80-as években élték fénykorukat a Vajdaságban. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra, és jelen pillanatban művészként hogyan funkcionál Magyarországon?
- Jó érzés visszaemlékezni azokra a régi időkre. Topolyán a képzőművészet valamikor a 60-as években élte aranykorát. Húsz éve nem élek a városban, és nincs összehasonlítási alapom. Magyarországon igen szoros kapcsolatban állok a képzőművészekkel, hiszen Csongrádon egy művésztelepet vezetek, ami egész évben működik, több korosztály, több generáció dolgozik ott együtt. A nagymestereken kívül a Szegedi Tudományegyetem rajz-művészettörténeti tanszékének, a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemnek, a linzi, passaui, amstadti képzőművészeti iskoláknak a diákjaival is tartjuk a kapcsolatot.
* Máig kapcsolata van a szülőfölddel...
- Sajnos, nem túl gyakran látogatok haza, de a kezdetektől fogva igyekeztem fenntartani a két ország közötti kulturális kapcsolatot. A legszigorúbb embargó idején is együttműködtünk. Csongrádon, Szentesen a mai napig rengeteg olyan tárlatot szervezünk, amelyen itteni művészek állítanak ki. Például néhány héttel korábban egy užicei művész látogatott el hozzánk. Hébe-hóba mi is jövünk ide kiállítani. Ezenkívül időről időre ellátogatok a bácskossutfalvi 9+1 művésztelepre is.
* Ön szerint milyen szobor hiányzik Vajdaságban?
- Topolyán legalább tíz olyan helyet el tudok képzelni, ahova szobrot lehetne állítani, és most mindegy, hogy az portrét vagy egy eseményt örökítene meg. Sajnos, ezek a dolgok nem tőlünk, művészektől függnek...