— Talán sokan elmarasztalnak azok közül, akik esetleg ráismernek a történetre — mondja az asszony, hangjában egy adag daccal. — Nekem is kellett néhány év ahhoz, hogy nyilvánosan tudjak beszélni az életemről, pedig a késztetés már jó ideje ott élt a szívem mélyén. Ha mindenáron filozofálni akarnék, azt mondanám, hogy az életem példája annak, hogy milyen az emberek egymás közti viszonya, ki mit tart sérthetetlennek, mit becsül, és milyenek az erkölcsi mércéi.

Igazából azt sem tudom, mivel kellene kezdeni a történetemet. Talán azzal, hogy a bánáti tanyavilág egy olyan isten háta mögötti sarkából származom, ahol jószerével még villanyáram sincs mindenhol. Ott éltek az anyai nagyszüleim, ott született az anyám és én is. Anyám nem is járt igazán iskolába. Le tudta írni a nevét, el tudta olvasni a falinaptáron a névnapokat, tudott fejni, mosni, takarítani, ügyesen elvégzett minden ház körüli munkát. És ennek alapján becsülendő tagja volt az elmaradott kis közösségnek, valamint nagyon szép is volt.

Abban az időben még dobos járta be a tanyavilágot. Megállt a bolt előtt, jó néhányszor rávert a dobra, majd az odasereglettek tudtára adta a legfontosabbakat: mikor lesz kutyaoltás, mikor kell befizetni az adót, mikor lesz bál a közeli kultúrotthonban. És az újdonságokat is kidobolta. Így volt ez akkor is, amikor bejelentette, hogy a jövőben havonta egyszer állatorvosi technikus adja be a háziállatoknak a kötelező védőoltást. Ez a tanyasiak által doktor úrnak titulált fiatalember lett az anyám férje, vagyis az apám. A nagyapám nagyon kedvelte a jóképű fiút, akinek megakadt a szeme anyámon. Persze a nagyapa észrevette ezt az érdeklődést, és hozzá akarta adni anyámat a férfihoz. A „doktor” tiltakozott, azt mondta, valóban táplál érzelmeket a lány iránt, de egyetemista, és még nem akar nősülni. Végül megegyeztek, hogy elmaradhat az esküvő, és majd ha valóban doktor úr lesz, oltár elé állnak. Ennek ellenére nagyapa egy vasárnap összehívta a szomszédos tanyákról az ismerősöket, és egy jó paprikás mellett „összeadta” a fiatalokat.

Egy év múlva már ott sírtam a nagyapa által faragott bölcsőben, és ahogy nőttem, úgy szoktam bele a család életritmusába: hét közben munka, pénteken nagytakarítás, fürdés, mert apám késő este érkezett. Hétfőn reggel aztán beült a terepjáróba, és péntekig a hírét sem hallottuk. Nekem még most is hihetetlen, hogy soha senkitől egyetlen elmarasztaló szót sem hallottam róla. A szüleim csöndes megértésben töltötték a hétvégéket, anyám sohasem kérdezett semmi feleslegeset, és apám sem mesélt a távol töltött napokról. Mindenki úgy tudta, hogy rengeteget tanul, dolgozik, és hamarosan igazi állatorvos lesz. Hetedikes voltam, amikor felborult a megszokott pénteki rend. Apám nem jelent meg sem szombaton, sem a következő, de még az azt követő hétvégén sem. A nagyapa ment a városba bejelenteni, hogy eltűnt a veje. A rendőrségen semmit sem tudtak róla, sőt, azt állították, hogy olyan nevű állatorvosi technikus nem is létezik. Furcsamód senkit sem borított ki az eltűnése — annak idején minden pompa és hírverés nélkül lett tagja a családnak, most pedig pontosan ugyanígy tűnt el. Az elkövetkező egy évben meghaltak anyám szülei. Ketten maradtunk a tanyán, de anyám egyedül nem nagyon tudott megbirkózni a munkával. Közben befejeztem a középiskolát, és már akkor elhatároztam, hogy tanulni fogok, illetve mindenképpen felkutatom apámat.

Az egyetemi éveim alatt az egyik évfolyamtársam lakásában megláttam egy érettségi képet, melyen felismertem az apámat. Persze nem az a név szerepelt a képe alatt, amelyet én ismertem. Nyolc hónapig kutattam, míg végre ráakadtam a családjára: a feleségére és a három gyerekére. Lassan adagoltam nekik, hogy a testvérük vagyok, és a végén összeállt apánk életének mozaikja. Az igazi felesége a gyermekkori szerelme volt, akit az érettségi után azonnal elvett. Valóban állatorvosnak készült, de beleszeretett anyámba. Hét közben a családjánál volt, hétvégén velünk. Otthon azt mondta, hétvégeken gyakorlatra jár. Egy csütörtök éjszaka infarktust kapott, majd meghalt, anélkül, hogy a két feleség bármit is tudott volna a másikról. Szinte hihetetlen, de apám — amikor velünk volt — valóban példás szülő volt, csupa szeretet és melegség. Olyan volt ő, mint egy kedves hétvégi vendég. Szeretettel fogadtuk, jókat főztünk neki, és vártuk, hogy máskor is jöjjön. Nem haragszom rá, de nem is vagyok biztos benne, hogy példás apaként őrzöm az emlékezetemben.

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)