Alaposabban szemügyre véve azonban a dolgokat azt is fölfedezed majd, hogy a széteső fatörzsek és a rothadó levelek nemcsak új életet szülnek, hanem maguk is tele vannak élettel. Dolgoznak a mikroorganizmusok. Átrendezik magukat a molekulák. Halált tehát valójában sehol sem találsz. Csupán az életformák átalakulása létezik. Mit tanulhatsz ebből?

A halál nem az élet ellentéte. Az életnek nincs ellentéte. A halál ellentéte a születés. Az élet örök.

A történelem során született számtalan monda és vers szól az emberi létezés álomszerű voltáról, mely látszólag szilárd és valószerű, ám mégis oly mulandó és tünékeny, hogy bármely pillanatban megszűnhet.

Halálod óráján az életed valójában a végéhez közeledő álomnak tűnik majd. Ám még az álomban is kell lennie valamilyen valóságos esszenciának. Kell lennie egy tudatosságnak, melyben az álom történik. Máskülönben az nem létezhetne.

Azt a tudatosságot vajon a test teremti meg? Vagy a tudatosság teremti meg a test álmát, valakinek az álmát?

Vajon a halálfélelem miért tűnik el szinte mindenkiből, aki átélt már halálközeli élményt? Tűnődj el ezen!

Természetesen tudod, hogy egyszer meg fogsz halni. Ám ez csupán puszta gondolat marad, amíg nem találkozol „személyesen” a halállal: súlyos betegség vagy baleset kapcsán, mely veled vagy közeli hozzátartozóddal történik; tán' szeretted halála kapcsán. A halál ekkor — saját halandóságod fölismerése formájában — beköltözik az életedbe.

A legtöbb ember félelemmel fordul el a haláltól. Ha azonban nem rettensz vissza, és szembenézel a ténnyel, hogy a tested mulandó, és bármely pillanatban megsemmisülhet, akkor valamennyire — még ha csak kismértékben is — kevésbé azonosulsz már a saját fizikai és pszichológiai formáddal, az „éneddel”. Amikor meglátod és elfogadod minden életforma átmenetiségét, különös békeérzés jelenik meg benned.

A halállal való szembenézésen keresztül tudatosságod bizonyos mértékben megszabadul a formával való azonosulástól. Ez a magyarázat arra, hogy egyes buddhista közösségekben a szerzetesek rendszeresen meglátogatják a hullaházat, s a halottak között ücsörögve meditálnak.

A nyugati kultúrában még mindig a halál tagadása a jellemző. Még az idős emberek is igyekeznek kerülni a témát, s a halál gondolatát, és a holttesteket gyorsan elrejtik a szemek elől. Az a kultúra, amelyik tagadja a halált, elkerülhetetlenül sekélyessé és felszínessé válik, s csak a dolgok külső formájával törődik. Ha a halált tagadjuk, az élet elveszíti a mélységét. A lehetőség, hogy tudjuk, kik is vagyunk a néven és a formán túl — más szóval: a transzcendens dimenzió ekkor eltűnik az életünkből, mert ennek a dimenziónak a kapuja a halál.

Az emberekben minden véggel kapcsolatban némi rossz érzés él, mert minden befejeződés egy kis halál. Ezért mondjuk búcsúzáskor: viszontlátásra.

Valahányszor valamilyen élmény véget ér — baráti találkozó, nyaralás, gyermekeid hazalátogatása —, egy kis halált halsz. Egy „forma”, amely élményként megjelent a tudatosságodban, megszűnik. Ez gyakran ürességérzést hagy maga után, melyet a legtöbb ember igyekszik nem érezni, mellyel a legtöbben igyekeznek nem szembenézni.

Ha képes vagy megtanulni elfogadni, sőt örömmel fogadni életedben a végeket, akkor megtapasztalhatod majd, hogy az az ürességérzés, amely kezdetben kellemetlen volt, idővel belső tágasságérzéssé alakul, és ez már igen békés érzés.

Azáltal, hogy így megtanulsz naponta meghalni, megnyitod magadat az életnek.

A legtöbben úgy érzik, hogy identitásuk, éntudatuk valami hihetetlenül értékes dolog, melyet nem akarnak elveszíteni. Ezért félnek annyira a haláltól.

Elképzelhetetlennek és rémisztőnek tűnhet a gondolat: az „én” létezésem véget érhet. Csakhogy összetéveszted az értékes „én”-t a neveddel, a formáddal és az ahhoz társított történettel! Az az „én” nem több, mint a tudatosság terében megjelenő, időleges formáció.

Amíg csupán ezt a formaidentitást ismered, nem vagy annak tudatában, hogy ezen kincs a te lényeged, az én vagyok legbensőbb érzete, amely maga a tudatosság. Ez benned az örökkévaló és ez az egyetlen dolog, amit nem tudsz elveszíteni.

Valahányszor bármifajta jelentős veszteség ér — pl. valamilyen vagyontárgyadat, otthonodat, közeli kapcsolatodat, jó híredet, állásodat vagy testi épségedet veszíted el —, valami meghal benned. Úgy érzed, hogy kevesebb lettél. Némi elbizonytalanodás is jelentkezhet: „e nélkül tulajdonképpen ki is vagyok?”

Amikor egy forma, amellyel — részedként — tudattalanul azonosultál, elszakad tőled vagy megsemmisül, az rendkívül fájdalmas lehet. Létezésed szövetében mintegy űrt hagy maga után.

Ha ez történik, ne tagadd le vagy ne bagatellizáld el a szomorúságot, melyet érzel! Fogadd el, hogy az ott van! Óvakodj elméd próbálkozásától, hogy történetet építsen a szóban forgó veszteséged köré, amelyben teneked az áldozat szerepe jut! Félelem, harag, neheztelés vagy önsajnálat: ezek az érzelmek tartoznak ehhez a szerephez. Azt követően pedig vedd észre, hogy mi rejlik ezen érzelmek, valamint az elme alkotta történet mögött: lyuk, üres űr! Szembe tudsz-e nézni az üresség furcsa érzésével? El tudod-e azt fogadni? Ha megteszed, rájössz, hogy valójában az nem is olyan félelmetes. Meglepődhetsz azon, hogy abból valójában lelki béke árad.

Valahányszor valaki vagy valami meghal, valahányszor egy létforma megszűnik, Isten, a formamentes és megnyilvánulatlan, átragyog a föloldódott forma hagyta nyíláson. Az életben ezért a legszentebb dolog: a halál. Ezért érezheted meg Isten békéjét a halálon való elmélkedés, a halál elfogadása révén...