Sokszor beterveztük, hogy ellátogatunk Udvarszállásra. Arra a dél-bánsági településre, amely Szabadkától mintegy 260 kilométerre található, a Verseci-hegység és a Delibláti-homokpuszta között, a román határtól másfél kilométerre. Udvarszállást ma 170-180 lélek lakja, az emberek többsége — mintegy nyolcvan százaléka — magyarnak vallja magát, a település két egymást keresztező utcából áll. A falut gróf Bissingen Ernő telepítette be az 1830-as években.

„Nagyon üresedik a falu”

Nincsenek egyértelmű adatok arról, hogy honnan telepítették be a lakosságot, a családok eredethagyománya úgy tartja, hogy döntően északi magyar területekről érkezhettek — erre utalnak a családnevek, valamint a palóc folklór is.

Udvarszállást Vajdalak (Vojvodinci) felől közelítem meg, utam Virág Józsefhez, a falu helyi közössége tanácsának elnökéhez vezet. Mint mondja — félig viccesen —, a településen nagyon sokan viselik a Virág vezetéknevet, a fél falu Virág, de vannak még Kucserák, Tóthok, Pálfik, Szilik, Huszkák és Vámosok is. József a feleségével, Valériával három leánygyermeket nevel: Eleonóra a legidősebb, ő már tizenhat éves, Versecen gyógyszerésztechnikusnak tanul, Teodóra Karasjeszenőn (Jasenovón) jár iskolába, Márta, a legfiatalabb pedig másodikos. A falunak mindig is volt tanintézménye. Az egy tantermes iskolában az oktatás most is összevont, osztatlan tagozaton folyik, negyedik osztályig. Az intézménynek öt diákja van, a tanítás magyar nyelvű. Virág József elmondja, hogy otthon magyarul beszélnek a gyerekekhez, de muszáj a szerbet is elsajátítaniuk, hiszen Karasjeszenőn már csak ezen a nyelven tanulhatnak — tehát az első négy osztályban magyarul, ötödiktől pedig szerbül.

— A helyi közösségnek van épülete, de Krassószombattal (Banatska Suboticával) közösen egy titkárunk van, aki a papírmunkát intézi — mondja Virág.

Gyakran előfordul — főleg télen —, hogy a tanácsüléseket nem a helyi közösség épületében tartják meg, van ugyanis egy kisebb, félig befejezett közösségi ház, ahol összeülnek — a gyerekek csak kuckónak nevezik. Itt szoktak sakkbajnokságokat tartani, és előfordult már, hogy szilveszterezést is rendeztek ebben a teremben.

Virág József és családja

A „nagyszálában” százhúsz ember is elfér, ott működik a nemrég újra bejegyzett Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület is. A gyerekek néptáncot tanulnak.

A faluban nincs posta, egészségház, kocsma, a postás hetente egyszer jár, és a boltot is körülbelül egy éve nyitották meg újra. Reggel nyolctól délig, majd délután öttől nyolc óráig van nyitva. A tömegközlekedés igencsak foghíjas, mindenki az iskolabuszt használja. Nyáron pedig, amikor nincs iskola, akkor busz sincs, a gázvezetéket lefektették, de gáz még nincs. Víz nincs, pontosabban valamilyen munkálatokat végeznek a kúton, így mindössze néhány napig marad víz nélkül a falu. Udvarszállásnak volt önkéntes tűzoltó egyesülete is, de a nyolcvanas években megszűnt. A vasutat még az első világháború után felszedték.

— Nagyon üresedik a falu! Amióta igényelhetjük a magyar állampolgárságot, felgyorsult a folyamat. Legutóbb három-négy évvel ezelőtt született itt gyermek. Sokan külföldre távoznak, mert munka sajnos nincs a településen, a mezőgazdaságból pedig egyre nehezebb megélni. Lakodalom a faluban talán 2002-ben volt legutóbb. Valamiért a házasság intézménye is kiment a divatból, és a fiatalok többsége vagy Versecen, vagy Fehértemplomon, szerény körülmények között házasodik össze — mondja Virág, aki földműveléssel foglalkozik, és mellette méhészettel is. Mint mondja, most is megmarad neki két tonna méz, nem tudja eladni. A külföldről behozott hamisítványok tönkretették a hazai mézpiacot. Józsefék sok mindennel próbálkoznak, még egy méhészegyesületet is létrehoztak, melynek a szomszéd települések és városok méhészei is tagjai. Így talán majd könnyebben tudnak érvényesülni. József nem tud pályázni, mert a földek az édesapja nevén vannak, ő csak használja őket. A családi gazdaságba természetesen a felesége is besegít.

A falu 2004-ben kapott új templomot, Huzsvár László bánáti megyés püspök szentelte fel, és minden vasárnap volt mise. Az atya azonban sajnos betegeskedik, ezért gyakran elmaradnak a misék és a harangszó is.

Virág Hajnalka, Virág Ferenc és  Virág Csaba; Horváth István és neje, Rózsa

Fenntartani is csak nagyon nehezen

Józsefékkel szemben, az utca túloldalán laknak Virág Ferencék. A mezőgazdasággal foglalkozó Ferenc igencsak borúlátó, ami az ágazatot illeti. Szerinte „haladunk”, mégpedig egy szakadékba. Mint mondja, minden évben egyre nehezebb, és a korábban felépített családi gazdaságokat manapság nemhogy fejleszteni nem lehet, hanem fenntartani is csak nagyon nehezen. Ferenc és felesége, Hajnalka két gyermeket nevelnek, lányuk Újvidéken jár egyetemre, és minden bizonnyal már nem tér vissza a faluba. Csaba fiuk szakácsnak tanult, jelenleg a családi gazdaságba segít be. Három tehenük van, a tejből túrót készítenek, és Versecen adják el pékségeknek.

— 72 000 dinárt a nyugdíjalapba, 32 000-et a betegbiztosításra kell fizetnünk, ráadásul az idén egy 42 000 dináros vízlecsapolási illeték is érkezett. Szóval, ha minden költséget összeszámolok, akkor nem sok pénz marad — mondja Ferenc, aki a helyi közösség tanácsának tagja. A fehértemplomi önkormányzat haladó párti, az udvarhelyiek függetlenek, ezért sokszor csukott ajtókba ütköznek. A helyi közösség mindössze évi 52 000 dinárból gazdálkodik. Mindenért az önkormányzathoz kell fordulni, mely igencsak szűkmarkú. Ferenc szerint ez korábban nem így volt, mindig történt valamilyen befektetés, karbantartási munka a faluban.

Fél évszázad hosszú idő

A hatvannegyedik életévét hamarosan betöltő Horváth István még mindig dolgozik. Hatvan-hetven hektár földet művel. Gizella leányuk, aki a helyi Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületet vezeti, Belgrádban tanul gyógyszerésznek.

— A titói időkben jól meg lehetett élni a mezőgazdaságból. Sokan az iskola helyett inkább otthon maradtak — mondja István, miközben az asztalra kerül a virslis kifli és a tepertős pogácsa, melyet felesége, Rózsa sütött ki.

Horváthék számára mindmáig a mezőgazdaság az egyetlen megélhetési lehetőség. Rózsa elmondta, hogy lányuk másodéves, és a jó tanulmányi átlagának köszönhetően államilag támogatott helyre került, az idén már nem kellett tandíjat fizetnie. Sosem akart külföldre menni, még továbbtanulni sem, mindig hazahúzta a szíve. Istvántól megtudtuk, hogy a családi hagyomány szerint őseik Nógrád megyéből érkeztek Bánátba, bakterek voltak. A ’60-as években a faluban több mint négyszázan éltek, voltak közöttük cseh családok is, melyek idővel elmagyarosodtak. Fél évszázad hosszú idő, és sok minden megváltozott. A lakosság száma megfeleződött, többen valamelyik városba vagy külföldre költöztek. Annak idején minden héten voltak táncmulatságok, most viszont már az is nagy dolognak számít, ha évente egyszer történik valami.

Szórványlét, már-már szigetmagyarság, ahová a tömb hírei sokszor el sem jutnak, hiszen nincs magyar nyelvű rádió, újság, tévéadás, és a legközelebbi magyar település is harminc kilométerre van. Az udvarszállásiak még kitartanak magyarságuk mellett. Meddig? Nem tudni, képtelenség megjósolni. De aki arra jár, az mindenképp látogassa meg a dél-bánsági magyarság csodálatos falucskáját.

Vendéglátóimtól búcsút veszek, és Krassószombaton át folytatom utamat Fejértelep felé, a következő megállóm ugyanis ott van.