Csak később, jóval később találtam meg a magyarázatot erre a viszolygó érzésre. Hiányoztak a képből a más vizeink esetében megszokott part menti fasorok, a természetes környezetvédelmi zónák, a bozótosok és a cserjék. Még egy nád- vagy sáscsomó sem csipkézte a kopasz vízszélet. A humoros része a történetnek, hogy nemcsak a kutyák keresnek valamilyen fát a kisdolguk elvégzéséhez, hanem bizony a horgászok is. És mivel nők is voltak szép számban a hajnali sorakozón, nem illett csak úgy szemébe csurgatni a bánáti szélnek. A távolban volt egy betonalapú vas villanyoszlop, azt célozta meg mindenki, akinek a fenti gondja támadt. Volt is tolongás az egyetlen lehetséges búvóhely körül. Ezt is csak azért mesélem el, mert ebből is látszik, hogy a pecások számára fontosak a vízparti fasorok, az ártéri erdők vagy akár csak egy-egy útjelző öreg fűz, ezüstlevelű sudár jegenye.

Vízpart, ahogy megszoktuk 

Bármilyen vízpartra érkezzünk is, mindig felmérjük a terepviszonyokat, és szinte biztos, hogy a közelben található fa alá, mellé vagy legalábbis a közelébe ülünk le. Mindennek a miértjét illetően különféle magyarázatokat lehet hallani, például hogy hűvös van alatta, bottartót lehet faragni az ágaiból, a hangyákat elkerülendő felakaszthatjuk rá az elemózsiás táskát, stb. Az igazi ok viszont az, hogy ott biztonságban érezzük magunkat, nem vagyunk egyedül az univerzumban.

Villámlás idején nem jó ötlet a fa

Az első horgászhelyem is a Mosztonga-parti, mindig integető három rezgőnyárfa előtt volt. Sem a családnak, sem a barátaimnak nem kellett keresniük engem, tudták, hogy a „háromfánál” lógatok. Ide hozta lötyögtetve a pöttyös bögrémben az édes tejeskávét meg a frissen sült kiscipót az egyébként mindig szigorú nagyapám, aki — ha az unokáról volt szó — még a reggeli lehozását sem érezte férfiatlan feladatnak. A Mosztonga lecsapolásával azonban ezek a fák messzire kerültek a vízparttól, ezért újabb fát néztem ki magamnak. Valamilyen csoda folytán egy igazán nem vízpartra illő eperfa nőtt ki pontosan a kertünk alatt. Hűvöst adó lombkoronája sokáig volt társam halfogás közben, utóbb már szélfogónak is jó volt, meg hát a legsűrűbb eső sem tudott áthatolni a lombján. Tudom, és akkor is tudtam, hogy villámlással kísért zivatar idején nem szabad fa alá állni, de én a tiltás ellenére is számtalan, a szondi erdőből hirtelen lecsapó nyári vihart vészeltem át alatta — méghozzá szárazon. Csak a zápor után kellett arrébb húzódnom, mert akkorra már átszivárgott a levelek közt a csapadék, és olyan nagy cseppekben hullott a fejemre, hogy sajgott tőle a tarkóm.

Néhány év múlva, amikorra a part menti kanadainyárfa-sorok elöregedtek, és kivágták őket, bizony az én eperfámnak is nekiengedték a fűrészt. Ha ott lettem volna, talán elérhettem volna, hogy hagyják életben. Nehezen viseltem az elvesztését, de kegyeletből ott maradtam a csonkjainál. Aztán amikor eljött a tavasz, a gyökerek közül előtört néhány erőtlen hajtás, melyből egy kisebb bozót kerekedett. Így már jó volt útjelzőnek, de hűvöst adó és esőtől óvó koronája sohasem lett, mert mire a törzse elérte a karnyi vastagságot, mindig levágta valaki sátorkarónak vagy nyársnak. A gyökere pedig elég makacs volt ahhoz, hogy két évtizeden keresztül is mindig kihajtson, és jelezze: ez a mi helyünk!          

Jó kis kuckó

Ott, a Szentkút utcai kertünkben volt (titkon reménykedem, hogy még van is) még egy számomra nagyon fontos útjelző. Nagyapám a születésemkor egy barackfát ültetett. Együtt nevelkedtünk, tudtam, hogy az az én fám, amikor pedig túlnőtte a gyümölcsöst, az ő integetésére találtam meg a sok egyforma, fehérre meszelt ház között a miénket. Más esetben bosszantott volna, hogy a hajnali horgászatra menet harmattal locsolnak meg az útra nyúló ágai, de mivel az ikertestvérem volt, még ezt is elnéztem neki. Hozzám hasonlóan neki is voltak jó és rossz korszakai. A legszebb termést hozván egy szélviharban hosszában kettéhasadt, így kénytelenek voltunk alátámasztani az ágakat, hogy megmentsük a gyümölcsöket. Aztán valamilyen csoda folytán a szétvált törzs megcsavarodott, majd összenőtt. Később a megmenekült barackfám fölé egy nagy diófa nyújtotta ki hosszú ágait, szinte ráfeküdve a fa lombjára. Már szinte biztos voltam a barackfám pusztulásában, amikor is a reá támaszkodó vastag diófaágak sorra elszáradtak, és az aszimmetrikussá vált agresszort nagyapó kivágta. A több mint félszáz évet megélt fatestvérem meg csak mutatta az utat hazafelé rendületlenül. Legnagyobb bánatomra el kellett adni a szülőházat, azóta nem jártam arra, túlságosan fájdalmas érzéseket keltene bennem a pusztulás látszata.

A régi tájat elhagyva új horgászhelyeket kellett keresnem, és persze új fogadott fatestvéreket. Az adorjáni Tisza-parton néztünk ki egy csenevész fűzfát, sok évig hozzá kötöttük ki a sátorunk egyik csücskét, mígnem beláttuk, ebből nem lesz lombos fa, és inkább a parti sűrű bokrok alatt állítottuk fel a tábort. Innen is továbbállva a kanizsai nyaralótelep öles fái alatt töltöttük a pecázással egybekötött nyaralást.

Az utolsó útmutatók

A versenyek alatt nem éppen kívánatosak a part menti fák, hiszen lehetetlenné teszik a hosszúbotos horgászatot, ezért csak rakózni lehet alattuk. Sorsolásnál mindenki reméli, hogy elkerüli az ilyen helyeket, de úgy látszik, én örök testvérséget fogadtam a fákkal, mert ha egy is van belőlük a pályán, biztosan én kerülök mellé.

Ahogy könyörtelenül múlik az idő felettem, kénytelen vagyok valaha volt útmutatóimat, védelmezőimet sorra venni. Erdőt vagy legalábbis ligetet szeretnék belőlük létesíteni, de csak kopasz, faragott kopjafák sora meredezik elő az idők távlatából, utolsó útjelzőként.