Ismerkedtünk

A papírhegy mögül épphogy kilátszó szigorú ábrázat csodálkozóvá változott. Erre habogtam még valamit, és Kopeczky Csabára hivatkoztam, az ő biztatására jöttem, hogy lenne itt számomra munka. Feltűnt, hogy erre a szomszédos igazgatói szoba asztala mögül is kikandikál egy kíváncsi fej. Ki ez?! Mégis, hogy képzeli, hogy csak úgy az utcáról?! De másnap már mehettem is a nyomdába próbakorrigálásra…

Fotó: Hét Nap archívuma/Szabó Attila felvétele

Valahogy így kezdődött 1978-ban az elköteleződésem a legendás újság és dolgozói közössége iránt. Csupa felkészült, tapasztalt, írástudó szakember írta és szerkesztette a lapot. A mindössze pár szobácskából, egy nagyobból meg néhány kisebből álló szerkesztőségben dinamikus, lendületes emberek sürögtek-forogtak, diskuráltak, ugratták egymást! Csattogtak az írógépek, az egyik sarokban füstfelhőbe burkolódzva kártyáztak, sakkoztak, másutt meg szenvedélyesen társalogtak vagy hevesen vitatkoztak. Olyan hely volt ez a kis fészek, ahova szívesen betértek írók, festők és más értelmiségiek.

Kölcsönös összhang, szinte familiáris légkör uralkodott, magától értetődő volt a fiatalok iránti tolerancia, jóllehet eltérő eszmék és ideálok követői voltak. Az én felfogásom a világról például, amikor a ’70-es évek bölcsészhallgatójaként közéjük csöppentem, annak a modern nemzedéknek a világképéhez állt közel, amely megélte a hippikort, átélte a ’68-as diáklázadásokat, megismerte az avantgárdot, és hitt a világ szebbé és jobbá tételében. Pink Floyd zenéjét hallgattuk, Altman-filmeket néztünk, Kunderát, Hrabalt olvastunk, úgy éreztük, hogy miénk a világ, optimistán éltünk. Nem is csoda, hiszen akkor a kultúrában páratlan szellemi pezsgés volt — no, a kisebbségiben azért annyira nem, mert annak nem nagyon hagyták. (Az Új Symposiont 1983-ban például szétverték, szerkesztőségét leváltották.)

De most vissza az elejére, a lappal és a munkatársaival való ismerkedésemhez! Újdonság volt itt minden, furcsa és szokatlan, néha bizarr, de nagyon vonzó. Az életkor szempontjából és minden más tekintetben vegyes gárda egy nagy családra emlékeztetett. Különösen a nagy öregek keltették bennem ezt az érzést, mert befogadtak, felkaroltak. A támogatásuk, barátságuk és az, hogy mint újsütetűt a bizalmukba fogadtak, akkor lett számomra nélkülözhetetlen, amikor magazinformátumúvá vált, és rohamléptékű fejlődésnek indult a lap. Ezen a ponton számomra is megnyílt a fejlődésnek, az előrelépésnek a lehetősége. Igen, felhatalmazást kaptam a vezetőségtől a lap presztízsét nagyon is befolyásoló tevékenységre, a nyelvi gondozómunkára, melyre immár nagyobb szükség volt, mint valaha. A betanításommal, a felkészítésemmel az erre legalkalmasabb személyt, ám akkoriban már főleg irodalomtörténeti kutatómunkával elfoglalt írót, Dévavári Zoltánt bízták meg. Azóta sem lehetek neki elég hálás ezért.

Összezártunk

Telt-múlt az idő, és a boldog békeidőknek vége szakadt. Ahogyan az ország, úgy az újságunk is összeomlott. A miloševići hatalom egyszerűen megszüntetett bennünket. De a szerkesztőség nagyobbik része összeszedte minden erejét és képességét, és létrehozta az Új Hét Napot, majd ebből a Szabad Hét Napot. Végül aztán visszaszereztük az eredetit, mely valaha a miénk volt.

A lap fennmaradásához a küzdeni akaráson kívül kellett még valami más is: az összetartozás érzése, mely a közös célért folytatott együttes törekvés során szép lassan kialakult bennünk. Soha azelőtt nem voltunk olyan egységesek, soha azelőtt nem zártunk olyan szorosan össze, mint akkor. Egyszerre küzdeni kezdtünk kapcsolataink javításáért is: merthogy mi sem voltunk angyalok, volt közöttünk harag, viszály, acsarkodás meg más, emberi gyarlóságból eredő súrlódás… De amint mondtam, egyszeriben elkezdtük egymást az elfogadás, a megértés szemével látni. Mint ahogyan azon az emlékezetes karácsonyi ünnepségen velem és három másik kolléganőmmel is megesett. Az egyik Kati volt, a Szőkekati, szívem oly kedves embere. Mindig kimondta, amit gondolt, amit jónak, igaznak tartott, nem törődött mások érzékeny lelkével… Ezért gyakran robbanásveszély fenyegetett a közelében. Falusi származását soha meg nem tagadta, büszke volt rá, hogy a föld egyszerű gyermeke. Ebben volt különleges. Ehhez társult a tehetsége, az olvasottsága és a műveltsége. Élt, ahogy élt, őszintén. Gyakran volt szigorú, megközelíthetetlen, karcos és morcos. No, hogy ezen változtassunk, annak azon az ünnepségen jött el az ideje. Igazság szerint bizonyos mértékig mind a négyen külön-külön is oppozícióban álltunk egymással. A lap történetének legszorongatottabb időszakában viszont fontossá vált az egymás felé fordulás, egymás elfogadása, a fennálló feszültségek feloldása. Ennek hogysmintjéből adott példamutató ízelítőt az Olgi—Ibi—Kati—Ildi-négyes egy szerkesztőségbeli, emlékezetes karácsonyesten. És hát mikor máskor pöfékelhetnénk a békülékenység dohánylevelével megtömött pipát, ha nem a szeretet ünnepén?! A többiek már rég elszállingóztak, ki-ki a saját karácsonyfája alá, mi pedig még mindig ott füstölögtünk, és a dráma minden elemét felhasználva kértük egymástól számon a vélt vagy valós hibákat, sérelmeket, amelyeket egymás ellen elkövettünk, miközben szorgalmasan emelgettük a mézes pálinkás poharunkat. És még jó ideg tartott a tusakodás, mígnem végre elérte csúcspontját, és minden egymásnak szegezett kérdés válaszra talált. Ekkor oldódni kezdett bennünk a feszültség, és derengeni ama bizonyos megtisztult, megenyhült lelkiállapot. És akkor halkan, mint ajtó vagy ablak, úgy nyíltunk meg tisztán és őszintén egymásnak, és már hallottuk is csilingelni a karácsonyi csengettyűket, odakinn az égen pedig látni véltük a vezérlőcsillagot. Egyből minden a helyére került. Onnantól kezdve felbonthatatlan volt a karácsonykor született szövetségünk.

Fotó: Szabó Hangya Teréz archívumából

Továbbadtuk

Pár szót hadd mondjak a nyelvi gondozómunkáról, a munkámról is! Aki a nyelvet szereti, és a legfőbb kincsnek tekinti, az mindenkor fontosnak tartja a sajtó tiszta, pallérozott nyelvezetét. Manapság veszélyben van a nyelv, a sajtó nyelve. Valamikor szinte csak irodalmi műveltségű, kitűnő stilisztikai érzékű, egyedi hangú újságírók működhettek a lapoknál. Ma már túl szigorú volna ez a követelmény, de továbbra is nélkülözhetetlen az egyszerű, könnyed és közérthető fogalmazás, a tömör, élvezetes, színes elbeszélésmód. És az eredeti, egyedi hangnem! Mely az unalmas témát is érdekessé tudja tenni — az érdekeset ezzel szemben a felületes és hanyag pedig unalmassá. 

Fiatalok nélkül nem újság az újság. Folyamatos volt a szerkesztőség frissítése. Nyugdíjba vonulásomkor generációváltásra készült a szerkesztőség… Rám hárult az utánpótlás-nevelés feladata. Igyekeztem hát továbbadni én is az ifjú titánoknak azt a nyelvi szaktudást, amelyet az elődeimtől kaptam, és amelyet önszorgalom útján szereztem. Megtanítottam nekik, hogyan kell alázattal, a legnagyobb óvatossággal kezelniük a gondjainkra bízott kéziratot, mégpedig annak a szigorú szabálynak megfelelően, hogy se a szakmai tisztesség, se a kézirat szerzője iránti tiszteletadás követelménye ne sérüljön. A háttérben meghúzódva végezzük csendben a dolgunkat, ezt a nem kis szellemi erőfeszítést követelő munkát, mely mindenképp hozzájárul a lap egyedi karakterisztikájának, sajátos nyelvi arculatának a kialakulásához.

A lektorszakma sohasem élvezett nagy megbecsülést, háládatlan munkának szokták nevezni, mivelhogy hála szinte sohasem, bírálat viszont annál többször jár érte. A szerző sokszor sokallja, a szerkesztő viszont keveselli a „nyelvőri” beavatkozásokat. Ezért ért meglepetésként a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének a szakmai kitüntetése. Tisztelettel és köszönettel fogadtam. Annak a szolgálatnak a jutalmául, amelyet a Hét Nap hetilapnál 35 éven át megszakítás nélkül végeztem. Úgy vélem, a díj nemcsak az én életem művének, teljesítményének szól, hanem magának a hivatásnak is. 

Befejezésül csak ennyit mondanék: A Hét Nap jó volt hozzám. Igyekeztem hát én is jó lenni Őhozzá.