Lima UNESCO-örökséggel büszkélkedő központját elhagyva amolyan proletár városra emlékeztető lakótelepek sokasága között vezetett utunk.

Ekkor figyeltem fel arra is, hogy tető nélküli, vakolatlan, magyarul félkész házak sorjáznak egymás mellett, és sokan közülük még a virágdíszítést is nélkülözik, ennélfogva igen vigasztalan látványt nyújtanak. Mivel több száz kilométeren át ez volt a jellemző a falvak, kisebb-nagyobb városok lakóépületeire, útvezetőnk a vonatkozó magyarázattal sem maradt adós: egy ősrégi inka hiedelemből eredő hagyomány meg a modern kori adózási rendszer találkozott össze ebben a gyakorlatban. A befejezetlenlakóház-jelleg oly mértékűvé vált, hogy a külföldről érkező utazóknak óhatatlanul megakad a szemük a különleges jelenségen.

Az inkák úgy tudták, hogy az embereknek feladataik vannak ebben az életben, és ha azokat elvégezték, távozniuk kell ebből a földi világból. E logika szerint, ha az ember például befejezi háza építését, itt-tartózkodásának ideje is lejár. Na mármost: a perui adórendszer előírásai szerint csak azokat a lakóépületeket lehet száz százalékban megadóztatni, amelyek teljes mértékben elkészültek. A háztulajdonosok többsége, hogy elkerülje az adózást, csak a földszintet húzza fel, az emelet befejezetlenül meredezik az ég felé. Biztos, ami biztos alapon még a tapasztás műveletét is elhagyja a tulajdonos. Ha a gyerekek felnőnek, és több helyiségre lesz szükség, hát ott lesz majd az emelet. Számomra csupán egy kérdés maradt megválaszolatlan ebben az ügyben: vajon nem a régi inka hiedelem diktálta-e a magánházak megadóztatására vonatkozó előírásokat a szociális gondok enyhítése céljából?

Az olvasmányaim alapján Perut mindig is hallatlanul izgalmas országnak tartottam — tehát már azelőtt is, hogy alkalmam lett volna a helyszínen járni. De így, hogy sikerült eljutnom a világ néhány legkülönlegesebb kultúrájának eme gyűjtőterébe, ez a megítélés végképp megerősödött bennem. Most nemcsak az itt található döbbenetes és egyedülálló régészeti örökségre gondolok, mely az inka és az inkák előtti civilizációk bámulatos tárgyi emlékeivel ismertetheti meg az érdeklődőt, hanem például az ide telepített eukaliptuszokra is, melyekkel koalák is érkeztek, és ha a turistának szerencséje van, lencsevégre kaphatja őket.

Peru gazdag élővilágát is említhetném, hiszen a Humboldt-áramlatnak köszönhetően egy négyzetkilométeren évente nagyjából ezer tonna halat fognak ki. A természettudósok 1703 emlős- és 1800 madárfajt ismernek. Csak ennek a térségnek a száraz pampáin él az a nyúl-mókus keverék, amely viszkacsa (pampaszinyúl) néven vált ismertté. És hát persze szólni kell a tengerimalacról is, melynek húsa itt ínyencfalatnak számít.

Én nagyon kíváncsi ember hírében állok, de mégis voltak dolgok az utazásaim során, melyeket kihagytam, és ezt sohasem bántam meg. Ilyen volt például Kenyában a krokodilhúsból készült étel, melyet nem voltam hajlandó megkóstolni, bármennyire is nógattak utastársaim. Ezúttal a nyárson sült tengerimalac húsának íze volt az, amire nem voltam kíváncsi. S hogy milyen nagy becsben tartják ezt az ételkülönlegességet az inkák földjén, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a cuzcói székesegyházban az utolsó vacsora témájára megfestett hatalmas, XVIII. századi alkotáson, a Krisztus Urunk előtti tányéron éppen egy ilyen roston sült tengerimalacot ábrázolt a helybeli festő, Marcos Zapata.