Nem csoda tehát, hogy a szálloda felé menet, a hosszú és fáradságos repülőút következményeként, mit tagadjam, én bizony elaludtam. Csak az érkezéskor tudatosodott bennem, hogy kb. másfél órát döcögtünk, míg végre elértük a San Antonio Hotelt. Ott azonban mindjárt néhány kellemes meglepetés várt bennünket. Az egyik az úgynevezett welcome drink volt, a pisco sour. Mellesleg ezt a szőlőből készült, ahogy a hozzáértők mondták, olasz grappára emlékeztető, pálinka alapú koktélt Chilében is ismerik. Feltalálója egy amerikai volt, aki a pisco helyett a whiskyt használta kiindulópontként. A talpas pohárban felszolgált koktél összetevői a piscón kívül a lime-dzsúsz, egy kevéske cukor, apróra tört jég, valamint felvert tojásfehérje, tetejét néhány csepp zamatos illatú sziruppal -- ahogy mondani szokás -- bolondítják meg. Ezután minden alkalomkor -- szállodába érkezéskor, vacsorafelszolgálás előtt -- kaptunk egy pohárral ebből a jókedvteremtő, üdítően ható italegyvelegből, mely hangulatjavító jellegével mindig feloldotta az egész napos, fárasztó túrák okozta elcsigázottság érzését. Ne feledjük! Három meg négy és félezer méter magasságban lehetett csak mélyeket lélegezve rácsodálkozni a mesés perui természeti szépségekre.

A másik kellemes meglepetés az elszállásolás kapcsán ért. Eddigi utazásaim során gyakran okozott kellemetlenséget, hogy igen körülményes volt hozzájutni a szállodai szoba kulcsához. Űrlapot kellett kitölteni, azt begyűjteni -- egyeseknél a nyelvtudás hiánya ilyenkor igen bosszantó tudott lenni --, majd átadni az útleveleket, és csak ezután tehettünk szert a kulcsokra. Közben akár egy óra is eltelt, és akkor ott volt még a lift előtt való várakozás is. A hosszúra sikeredett társasutazások esetében mindez igencsak meg tudta viselni a fáradtságtól labilissá vált idegeket. Peruban mindez viszont elmaradt, pedig a tíz nap alatt legalább ötször változtattunk szálláshelyet. Megérkezésünkkor minden alkalommal egy már előre kitöltött, nevünkre szóló űrlapot kellett csak aláírni a welcome drink után, majd megkaptuk a szobakulcsot, s ellazult idegekkel nyugodtan folytathattuk tovább a koktél ízlelgetését, miközben a lift megrohamozása is elmaradt.

Lima nevezetességeinek megtekintésére mindössze két és fél nap állt rendelkezésünkre. Mondanom sem kell, hogy ennyi idő ama bizonyos jéghegy csúcsának a megkaparására sem elég, de ezúttal ez nem zavart, hiszen nem a többmilliós városra voltam kíváncsi, hanem arra az egyedülálló természeti csodára, amelyet négy szöges ellentétben álló éghajlati körülmény alakított ki 200-250 kilométeres szélességben. Ez éppúgy magában foglalja a lélegzetelállító hegyvidéket, mint az eső- és az őserdőket, illetve az afrikai sivatagnál sokkal szárazabb, szélsőséges időjárási viszonyok által született Atacama-sivatagot, ahol az őslakosok a föld alatti vizeknek köszönhetően növénytermesztésre alkalmas oázisokat hoztak létre már a régmúlt időkben is. A nazcák és az inkák bámulatra méltó öntözőrendszereket építettek ki, melyek mindmáig működőképesek. Így aztán nem csoda, hogy a Csendes-óceán és a sivatag közötti autóúton haladva egy olajbogyó- meg egy rizsoázisnak is a csodájára járhattunk, illetve átérezhettük az emberi összefogás eredményeként létrejött természetbarát teljesítmények nagyszerűségét.