Útközben (220.)
Káich Katalin
2016.09.19.
LXXI. évf. 37. szám
Útközben (220.)

Egy térség, egy nép, egy nemzeti közösség és persze egy ember kulturáltságának foka abban is megnyilvánul, hogy miképpen viszonyul a tőle eltérőhöz, illetve hogyan képes elfogadni a másságot, mely a saját körein belül jut kifejezésre. Jó példa lehet erre a zászlóhasználat.

Nem véletlenül említem az egy nemzethez való tartozás eme jelképét, hiszen Walesben lépten-nyomon ott lengett a fehér és zöld mezőben diadalmaskodó vörös sárkány a középületeken meg másutt is. Pedig mint tudjuk, akár Arany János balladájának okán is, a walesi tartomány a XIII. század végén veszítette el függetlenségét, majd pedig VIII. Henrik visszavonhatatlanul Angliához csatolta 1535-ben. Négyszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy mint a walesiek nemzeti lobogója, immár végérvényesen újra megjelenhessen ez a szimbólum a közhasználatban.

Itt, a XXI. század elején már senki sem akad fenn azon, ha lépten-nyomon ezzel a zászlóval találkozik. Csak mi, Kelet-Közép-Európából érkezők csodálkozunk rá újra meg újra, hogy lám, Walesben — de mondhatnám azt is, hogy Skóciában — senki sem ütközik meg azon, hogy az angol zászlóval egyenértékű használatban van a tartományok több évszázados múltú, identitást kifejező ismertetőjele. Azzá lett Walesben a XVI. századtól kezdve a póréhagyma is meg a XIX. században a sárga nárcisz. Azon sem botránkozik meg senki, hogy a nyilvános rendezvényeken — lásd például a labdarúgó-mérkőzéseket — a walesi himnuszt énekelik az énekek hazájának is nevezett tartományban.

A kóruséneklés mint a nemzeti jelleg megszilárdítója egyébként szintén jelen van a mindennapokban. Az első nyilvános énekversenyről 1166-ban adnak hírt a források, de a meglétüket a VI. századig vezetik vissza. Az angol hatalmi erőszak a XVI., de különösen a XIX. századtól kezdve veszélyeztette a walesiek nyelvhasználatát, mivel betiltották az iskolákban való oktatását is. Hogy mégis fennmaradt a nyelv — a vándorprédikátorok, a bárdok meg az énekkarok tevékenységének köszönhetően —, azt sokan a nyolcadik csodának tartják. A kétnyelvű nyilvános feliratokon ma már senki sem botránkozik meg, s nem emel kifogásokat sem. Csak mi, Kelet-Közép-Európából érkezettek csodálkozunk ezen a gyakorlaton, merthogy mi otthon naponta vagyunk kénytelenek szembesülni a többségi nemzet részéről különféle okokból megnyilvánuló ellenséges magatartással, nemzeti jelképeink használatának ellehetetlenítésével.

S most újfent nem azt akarom elhitetni, hogy nálunk minden rossz, másutt meg tejjel-mézzel folyó Kánaánban élnek a kisebbségiek. Csak arról akarok szólni, hogy a minőségi egymás mellett élés kulturált változatának egyik ismertetőjele lehet például a nemzeti közösségek identitásőrző jelképeinek szabad használata. Az ugyanis az egymás megbecsülésének, a másság tiszteletben tartásának a jele. Keresztényi értelemben a felebaráti szeretet jele. Nem veszélyforrás a többségi nemzet számára, ahogyan a jelképekhez való ragaszkodást igyekszik beállítani egy-egy politikus, aki meggyőző érvek hiányában demagógiával vagdalkozik. De akkor is veszélyforrássá válhat, ha a jogtalan hatalom megtartásának eszközeként élnek vele.  

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Kaleidoszkóp rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..