Foydl János családja 1954-ben Budapesten

Az 1956-os magyarországi forradalom sodrásából ezrével vetődtek el a világ minden zugába emberek, ám jelentős volt azoknak a száma is, akik a leverése után a szomszédos országokban kerestek menedéket. Tette ezt a sors a magyarokkal és a nem magyarokkal egyaránt. Sokan azóta is közöttünk élnek, és nem szívesen idézik fel a múltat. Egyik nagybecskereki látogatásom során olyan valakivel ismerkedtem meg, aki akarata ellenére a Délvidékre került. Hogy mennyire igaz az állítás, mely szerint az élet írja a legjobb regényeket, azt Foydl István élettörténete is tanúsítja.
A múlt nyomai után kutatva Nagybecskerekre, az ottani temetőbe vezetett az utam. Csakhamar megérkezett István, az ottani kommunális vállalat dolgozója. Mintha a saját házát mutatná be, úgy beszélt a temetőről. Aligha akad olyan sírhely vagy sírkő, amelynek a tulajdonosáról ne tudna valamit mesélni, legyen az néhai neves városi személy vagy egyszerű ember. Foydl István Bánátudvarnokról ingázik naponta a munkahelyére. Miután behívott a számomra kissé szokatlan ,,irodahelyiség”-ébe a temetőben, arra kértem, meséljen magáról.
- Apám Foydl János nagybecskereki, itt született 1919-ben, és öntőszakmát is tanult. Anyám, Lencsár Erzsébet, Nezsényben született 1922-ben. Mivel apám katonaköteles volt, és még mielőtt bevonult volna az öreg Péter király hadseregébe, megesküdtek. A király katonája volt 1941-ben is, amikor bejöttek a németek. Így esett fogságba, majd elvitték Németországba, Berlinbe. Hamarosan anyám is kiment utána. Akkoriban gyakori volt, hogy innen munkatáborokba mentek ki dolgozni.
Mivel az édesanyjának a férje révén német vezetékneve volt, az ottani tartózkodása nem ütközött problémába, csupán a lágerban kellett jelentkeznie. A mezőgazdaságban dolgozott, nem másnak, mint a láger kapitányának. A fiatal pár hamarosan gyermekáldásban részesült.
- Ott született 1941-ben a legidősebb testvérem, aki ugyancsak a János nevet kapta. 1943-ban megszületett a néném, őt Roze-Maria névre keresztelték. Németországban akkoriban az volt a divat, hogy a gyereknek két keresztanyja legyen, ezért kapta ezt a nevet. 1944-ben született még egy néném, Anna Mária. Sajnos, a bátyám és az előttem levő néném még gyermekkorában meghalt. A háborús idők alatt a lágerben voltak. Miután bejöttek az amerikaiak, a szüleim végigélték Berlin bombázásának szörnyűségét. A háború befejezésével úgy tervezték, hazajönnek Jugoszláviába.
Sajnos, ez nem valósult meg. A közlekedés Németországban a szövetségesek bombázása miatt akkoriban aligha volt lehetséges. A vasúti sínek nagy része fel volt szaggatva. A háborút átélt emberek egészsége megromlott, ehhez a gyakori fertőzések is hozzájárultak.
- Pestnél anyám tífuszban megbetegedett. Kórházba került, apámnak pedig a három gyerekkel valahogy fel kellett találnia magát. Miután anyám félig-meddig meggyógyult, addigra beteg lett a bátyám. Ahogyan édesanyám mesélte, bátyám ötéves korában már német és magyar nyelvű újságokat olvasott, szerbre is tanította apám. Három nyelvet értett és beszélt. Emlékszem még, hogy hatéves volt, amikor meghalt. Azt mondták, azért halt meg, mert kétszer akkora szíve volt, mint egy abban a korban lévő normális gyereknek. A boncolás után azt állították: ha élve marad, vagy a legnagyobb tudós lehetett volna belőle, vagy megbolondul a tanulástól. A néném is lebetegedett, és meghalt, négyéves lehetett. Pesten van eltemetve a nagy temetőben.
István 1949-ben született Budaörsön, őt követte az öccse 1953-ban.
- Anyám nagyon akart még gyereket, orvoshoz járt. Az orvos apámnak azt ajánlotta, hogy legyen még gyerekük, mert anyám máskülönben megbolondul. Ekkor születtem én, majd az öcsém.
Hogy az édesanyját az élete során nem kímélte a sors, arról István is vall, hozzátéve, hogy Isten gondviseléséből napjainkig köztük van, a 85. évébe lépett.
- Én Magyarországon, Budaörsön kezdtem óvodába járni. Egyszer levelet kaptunk Jugóból. Mivel öregapám meghalt, a testvérek szét akarták osztani az örökséget. 1955 karácsony estéjén átjöttünk Pestről. Erre nagyon jól emlékszem. Kint álltunk a vasútállomáson. Mi gyerekek ott voltunk a szüleink körül. Mielőtt a vonat elindult volna, apám felrakott bennünket a vagonra, majd körülcsókolt mindenkit. Itt láttuk egymást utoljára. Arra emlékszem, hogy sokáig nem bírtam elaludni a vonatban. Néztem a pattogó szikrákat.
Nagybecskerekre hóban érkeztek. Nagybátyja lovas szánkóval várt rájuk. Anyjának az öccséhez mentek, ahol ott volt a nagyanyja is. Néhány hónapig egy lakásban laktak, majd az anyja húgához költöztek, akinek nem volt családja.
- Egy idő után anyámat a nagybátyám munkába állította, ciroksöprűket kötöttek. Engem mint gyereket löktek mindenfelé. Az egyik nagynénémnél töltöttem talán egy évet Debellácson, aztán Módosra kerültem. Magyarországon kitört a forradalom. Az itteni nép a rádióból hallgatta a híreket. Én is ott ültem közöttük. A nagybátyám szomszédságában volt egy katonatiszt, aki akkoriban ott volt a szüleinél. Én pedig ,,felfegyverkeztem” valami napraforgószárral, nyíllal, és határozottan menésre készen álltam. Így akartam kizargatni az oroszokat Magyarországról. Erre nagyon jól emlékszem. A Szabad Európa Rádió adásait hallgattuk, és vártuk, hogy apámról hírt hallhassunk. Aztán később a nagynénémtől hallottam, ha jól emlékszem, apám testvérétől, hogy ő ezen az adón jelentkezett is. Megsebesült, és át akart jönni ide, de a Vöröskereszt átdobta Ausztriába. Még egyszer-kétszer hallottam róla, majd kiment Amerikába. Egyszer a Szabad Európán keresztül valaki megtalálta, vagyis jobban mondva ő írt először a nagybátyámnak, és tőle kaptuk el a címét. 1957-58-ban anyám ismét férjhez ment. Én ezt a férfit nem ismertem, és nem is voltam velük. Kéményseprő volt, Szécsányban dolgozott.
István nem tudta elfogadni azt a férfit, aki édesapja helyét próbálta elfoglalni. Meglehet, az édesanyja is csupán a családfenntartás terheit próbálta könnyíteni, hisz a helyzete nem volt egyszerű. De a választás rossznak bizonyult, a mostohának is voltak kis gyermekei.
- Anyámnak hozzá kellett költöznie. A néném és az öcsém vele mentek, én addig Módoson voltam a nagybátyámnál. Anyám az első találkozásunkkor úgy mutatta be őt mint az én új apukámat. Hallani sem akartam róla. Ez után az eset után kezdődött meg a rossz életem. De mit is tehettem? A nagybátyám az első világháborúban vált hadirokkanttá. Nyugdíjat nem kapott, csupán némi segélyt. Nála kezdtem el járni magyar nyelvű iskolába, de mivel az öreg miattam elveszíthette volna azt a kis segélyt is, tovább kellett mennem. Az anyámhoz kerültem Szécsányra. Ott tanultam meg szerbül beszélni, írni és olvasni, egy év alatt. Igaz, az akkori törvény értelmében ismételnem kellett három kettessel. Nehéz volt. A mostohám ivott, otthon gyakoriak voltak a verések. Ezek után mindenfelé jutottunk, csak otthon alig maradtunk. 1958-ban ismét húgom született, aki apámnak a vezetéknevét viseli. 1959-ben átköltöztünk Udvarnokra, ahol a mostohámnak háza volt. Először házbérben voltunk, majd két év elteltével a mostohám házában laktunk. Én már nyolcéves koromban dolgozni jártam. A parasztoknak vezettem a lovukat, míg ők ekéztek. Bizony, nem volt könnyű, akárcsak a gazda gorombaságait elviselni. Sűrű volt a verés itt is, ahol se engemet, se a lovat nem kímélték. Az öreg gazda lova sűrűn összeverte a lábamat. Én a ló mellett akkora voltam, hogy csak pipiskedve értem el a zabláját. Olykor nem tudtam, mitől voltam vörösebb, a zöld kukoricaszártól vagy az ostortól. Többet aludtam az istállóban, mint ahányszor otthon kenyeret ettem. Közben anyám és a mostohám többször szétváltak, majd ismét megpróbáltak együtt élni. Mikor hetedik osztályba kerültem, akkor néha már szembeszálltam a mostohámmal. Védtem az anyámat, az öcsémet, a húgomat, amennyire csak tehettem, háborúztam vele. Ezzel anyám haragját is kiváltottam. A néném időközben férjhez ment, volt egy kis családjuk. Hozzájuk költöztem. Ott közösen sírtunk. Így ment az életünk tovább.
Apjával körülbelül 1960-ig levelezett. Ha netán valamelyik levele a mostoha kezébe került, szétszaggatta vagy elégette. Apja ugyan ki szerette volna vinni magához az idősebb lányát, de mivel kiskorú volt, 16-17 éves, az anyja beleegyezése is kellett. A nagybátyja közbenjárása érdektelenséggel végződött.
- Itt maradtunk, pedig az apám tudta, hogy anyám férjhez ment, és van még egy kislánya, de kész volt elvállalni azt a gyereket is. Miután befejeztem az általános iskolát, munkába kellett állnom. Én már azelőtt is dolgoztam aprópénzért, hogy legyen ceruzára és más iskolai felszerelésre, hiszen sokan voltunk otthon. Közben anyám bekerült a ,,zadrugá”-ba Udvarnokra, és onnan ment el nyugdíjba is. Én 1967-ben megnősültem. Ez a katonaság előtt volt, és az apósoméknál laktunk. Ott is csakhamar fölösleges voltam, mint mindenütt. 1969-ben elmentem katonának, 1971-ben leszereltem, elkezdtem dolgozni a városban. Azóta egy kicsit rendeződött az életem. Előbb a Brodarstvo vállalatban voltam, majd 1972-ben átmentem a Városi Kertészetbe, és ott vagyok most is. A feleségem már nyugdíjba ment, nekem maradt még egy pár évem. Jelenleg a városi temetőkben dolgozom.
Hogy egy család sorsa ,,útban hazafelé” mennyire más célt és értelmet nyer, tükrözi ez a történet.
- 1975-ben elfogott a honvágy. Úgy éreztem, nekem el kell mennem Magyarországra. Meglátogattam a szülőházamat. Sajnos, csak az udvarba mehettem be. Így is visszaemlékeztem. Míg ott éltünk abban a házban, ahol egy öreg német néni volt a tulajdonos, rajtunk kívül még hat család lakott velünk. Mi az utcai lakásban voltunk. Az emlékezetemben megmaradt egy iszonyatosan nagy körtefa is, amely alatt mindannyian játszadoztunk. Nagyon sok kis emlékem maradt vissza abból az életből. Mikor bementem az udvarra, akkor a néhai képek mind visszaperegtek. Megvolt még a hátsó bejárat. Az épület úgy állott, ahogyan valamikor elhagytuk. A lépcső, a pincelejárat, a rács az ablakon, minden a régi volt. Azóta nem húz vissza a szívem, nincs kihez. Mi ott csak átmenetileg voltunk, úgy hozta a sors, hogy ott szülessek az öcsémmel. Sajnos, őt is fiatalon veszítettem el. Eprezés közben leesett a fáról. A gyerekkoromat szeretném elfelejteni, de sajnos nem lehet. Az az élet, amit itt éltünk, nem volt semmilyen. Meglehet, ha apámmal maradunk, más irányt kapott volna az ő élete is. Az 1956-os forradalom örökre szétszakította a családunkat.