* Eminenciás Bíboros úr, hogyan kezdődött papi hivatása, miként jutott el a püspöki tisztségig, majd a bíborosi kinevezésig?

— Amikor az ember visszatekint életére, az út egyenesnek tűnik, de az elején nehéz, kanyargós ösvényeken át vezetett, néha bolyongással, tévelygéssel. Fiatalon mélyen megérintett az akkori plébánosom, Quintus Fábián atya példája, aki futaki, dunai sváb családból származott, és a II. világháború után Bácskában maradt. Sok rosszat látott és sok jót tett. Tanult ember lévén szépen prédikált, és a hittanórái élvezetesek voltak. A türelme pedig rendíthetetlen. Őszintén megvallotta később, hogy kezdetben inkább öcsémben látott papi hivatást, de Isten tervei másként alakultak. Egy másik pap, akinek döntő szerepe volt az életemben, az anyai nagybátyám, P. Suhajda Lajos SVD volt. Lajos bátyám a kommunizmus alatt Magyarországon fejezte be teológiai tanulmányait, és titokban letette szerzetesi fogadalmát, így a verbita rend szerzetes papjává vált. Egyházmegyés papként szolgált egészen 1970-ig, amikor elhagyta Magyarországot, és a volt Jugoszláviában telepedett le. Általa ismertem meg az Isteni Ige Társaságát, a verbita szerzetesrendet. Az ő hatására lettem én is verbita. A rend rövidítése, az SVD — a Societas Verbi Divini latin nevéből származik — az ő és az én nevem mellett is szerepel. Ő vetette fel nekem, papságra vágyó fiatalembernek, hogy nem gondoltam-e arra, hogy missziós szerzetes legyek. Nem nagyon értettem, mivel is járna ez számomra, de megtetszett a gondolat. Láttam benne szélességet, szabadságot, kihívást, és mondhatom, kalandot is. Szabadkán, a Paulinumban végeztem a középiskolát, ahol néha az előadóteremben, máskor egy nagy fa alatt az udvarban tartották az órákat. Az épületben, ahol a három felső osztály tanult, nem volt elég terem, így néhány hétig az udvarban tanultunk, míg az őszi időjárás be nem zavart bennünket egy zárt helyiségbe. Ez a terem a fő épületben volt, amit nem bántunk, mert lehetőségünk volt a szünetben megdézsmálni a papi ebédlőasztalon hagyott finomságokat. Akkoriban a kisszeminaristák szerényebb ellátást kaptak, mint a papság tagjai. Az én osztályom volt a legkisebb: öten kezdtük, és hárman érettségiztünk, akik közül ketten papok lettünk. A néhai Zvekanović püspök nem látott bennem sok, papságra utaló jelet. A szüleimet arra kérte, nehogy megengedjék, hogy teológiára menjek, mert szerinte belőlem soha nem lesz pap. Valóban, szerettem a szabadságot, a gondolkodást, a kreativitást és a rendet, de kritikus voltam, és gyakran megkérdőjeleztem bizonyos, számomra érthetetlen, lelketlen gyakorlatot és a világellenes hangulatot, mely egy kissé rabságban tartotta ezt az egyébként buzgó püspököt. Például televíziót sem volt szabad nézni, mert az a szavai szerint „az ördög doboza” volt. Ettől függetlenül sikerült befejeznem a tanulmányaimat, nem is rossz eredménnyel. Alapképzésemet Lengyelországban, a rendünk főiskoláján végeztem. Pappá szentelésem után két évig Zágrábban és Zadarban szolgáltam, majd az elöljáróim Rómába küldtek továbbképzésre. Közben Ázsiába is eljutottam, a Fülöp-szigeteken egyetemi főlelkészként dolgoztam a rendünk által vezetett katolikus egyetemen. Innen ismét Rómába kerültem, majd Ausztriában, a rendünk főiskoláján tanítottam dogmatikát, és közben nevelőjük voltam a rendbe belépni készülő fiúknak. Majd Bécsben, a Szentszék Állandó Képviseletén dolgoztam kvázi diplomataként a bécsi nemzetközi intézményeknél (EBESZ, EN, IAEA). Bécsből Kőszegre kerültem tartományfőnökként, majd Budapesten voltam a Magyar Püspöki Konferencia főtitkára. 2008-ban Nagybecskerekre neveztek ki megyés püspökké, onnan pedig Belgrádba érsekként. Ezt elmondani egyszerű, a szolgálatban helytállni és döntéseket hozni nem volt mindig szenvedésmentes. Életem minden állomása hozzájárult ahhoz, hogy személyiségem, hitem és egyházfelfogásom folyamatosan alakuljon és formálódjon. Így vált olyanná, amiben őszintén önmagam lehetek, nem szerepet játszva, hanem megmutatva valódi énemet, és engedve, hogy mások is ilyennek lássanak. Mindig igyekeztem az emberekért élni, és a papokat arra ösztönözni, hogy komolyan vegyék azt, amire életüket feltették. A püspök és a pap az emberekért van, velük élünk, és csak velük közösen tudom megvalósítani azt, amire Jézus mindennap hív és küld — legyen az papként, szerzetesként, püspökként, vagy remélhetőleg most bíborosként is.

Fotók forrás: Belgrádi Főegyházmegye

* Milyen érzelmekkel fogadta a bíborosi kinevezés hírét, és hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor Ferenc pápa személyesen kreálta önt bíborossá a Vatikánban?

— Nagyon meglepett, amikor Ferenc pápa bíborossá nevezett ki, hiszen semmilyen előjelét nem láttam vagy hallottam ennek a nagy bejelentésnek. Őszintén bevallom, elérzékenyültem, nem mertem elhinni, hogy ez valóság lehet. Sokáig azt gondoltam, hogy egyszer csak felébredek, és az egész úgy fog tűnni, mint egy álom.

* Milyen kapcsolatot ápol Ferenc pápával, és ön hogyan került a látókörébe?

— Ferenc pápával, mondhatni, munkaviszonyban vagyunk. Nehéz lenne azt állítanom, hogy a bíborosi kinevezésem előtt közeli munkatársa voltam. Engem XVI. Benedek pápa nevezett ki püspökké, Ferenc pápa úgyszólván megörökölt. Sok nemzetközi szervezetben tevékenykedtem és működöm, valószínűleg így kerültem a pápa és munkatársai látókörébe.

* A bíborosi kinevezéssel együtt járnak-e új feladatok?

— A szentatya általában bevonja a bíborosokat a világegyház vezetésébe. Mivel én még frissen kinevezett bíboros vagyok, egyelőre várom, hogy a szentatya hol látja szükségét annak, hogy kamatoztathassam a tudásomat és a tapasztalataimat.

* Az első pápaválasztó bíborosa lett a szerbiai katolikus egyháznak. Hogyan értelmezi ennek hatását a szerbiai katolikus, illetve a vajdasági magyar közösségre nézve?

— Évszázadok óta a bíborosok egyik fő feladata a pápaválasztás. Más volt erről tudni, és más most úgy tekinteni rá, mint egy olyan feladatra, amelyben — ha a Jóisten ezt így rendezi — nekem is részem lesz. Belgrádban hatalmas lelkesedéssel fogadták kinevezésem, ami megtisztelő, hiszen mi, szerbiai katolikusok egy kis része vagyunk az ország társadalmának, de még az összkatolikus egyháznak is. Egyházi körökben, az ortodox testvéreink körében, a kormány, a diplomácia és az európai egyházi felsőbb rétegek részéről is jó tapasztalatom van, egyértelműen kifejezik örömüket, büszkék. Rómában jelen voltak a kormány küldöttjei és a szerb pátriárka képviselője is. A szerbiai katolikus egyházi hierarchia részéről nem tapasztaltam ilyen nagy, örömteli elfogadást. Abban az egyházmegyében, ahol tizenhat évig voltam püspök, a mai napig meg sem említették, hogy korábbi főpásztorukat bíborossá kreálták. Az emberek viszont aranyosak, és sokan közülük, mint zarándokcsoport tagjai, ott voltak az ünnepségen. Nagy megtiszteltetés, hogy a Vajdasági RTV élőben közvetítette a bíborossá való kreálást és a pápai szentmisét. Szerbiában mintegy 118 vezető hír számolt be erről, 54 000 ember követte élőben a televíziós közvetítést, azt pedig, amikor a pápa a fejemre tette a bíborosi kalapot, a közösségi médiában mintegy 100 000 ember látta. Boldog voltam, hogy Szerbiából mintegy 150 ember vett részt a római ünnepségeken, ahova zarándoklat indult, melyet P. Harmath Károly OFM szervezett. Mindenkinek köszönetet mondok, aki bármilyen módon megosztotta velem örömét és boldogságát a kinevezés kapcsán.

* Hogyan éli meg a pápaválasztó bíborosi szerepet, és hogyan készül az esetleges következő konklávéra?

— Egy konklávé csak akkor válik esedékessé, ha egy pápa meghal, vagy lemond a tisztségéről, ahogy XVI. Benedek tette. Szigorú szabályok vonatkoznak a pápaválasztás menetére, például a legtöbb szavazatot kapott jelölt felkérése, hogy vállalja-e a péteri szolgálatot. De legfontosabb a pápaválasztó bíborosok kora: csak azok vehetnek részt a választásban, akik a pápaválasztás kezdetének napján még nem töltötték be a nyolcvanadik életévüket. Jelenleg hatvannyolc éves vagyok, és hogy megérem-e egy új pápa választását, az a jövő kérdése. Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy Ferenc pápa nagyon jó kondícióban van, és nem úgy tűnik, mint aki ne tudná még tizenkét évig vezetni az egyházat.

* Felmerült-e önben valaha, hogy akár pápajelölt is lehet?

— Minden bíboros bizonyos értelemben pápajelölt, sőt, a leendő pápának nem is kell bíborosnak lennie. November elején, amikor hazaértem Rómából a szinódusi munka után, Belgrádban sajtótájékoztatót szerveztünk. Egy újságíró megkérdezte, hogy milyen ambícióim vannak, és hogyan készülök arra, hogy a lehetséges pápajelöltek között vagyok. A Hét Nap olvasóinak is azt válaszolom, amit akkor mondtam: a pápaság nem ambíció kérdése, hanem Isten gondviselése egyháza iránt és a Szentlélek munkája. Mélyen hiszem, hogy a Szentlélek isteni bölcsességével segít majd bennünket, pápaválasztó bíborosokat, hogy megtaláljuk a legalkalmasabb személyt erre a szolgálatra.

Dr. Német László SVD Rómában