Újságíróból lett politikus
Kartali Róbert
2021.04.04.
LXXVI. évf. 13. szám
Újságíróból lett politikus

Ágoston András neve ismerősen cseng a vajdasági magyar közösségben, azt azonban már kevesen tudhatják, hogy politikai pályafutása előtt újságíróként dolgozott. Jogászként végzett, és amikor 1968-ban hazatért a seregből, az újvidéki Forum lap- és könyvkiadó ösztöndíjasaként mintegy három év alatt megjárta a Magyar Szó, majd gyors egymásutánban az akkori újvidéki magyar szerkesztőségeket is. A 7 Nap volt az ötödik munkahelye, visszaemlékezése szerint az itt eltöltött csaknem két év fiatalkora egyik legszebb időszaka volt.

* Milyen volt a 7 Napnál dolgozni?

— Szabadkai diák lévén hat-hét évvel az érettségi után sokat számított, hogy újvidéki tudósítóként szinte napi szinten újra kapcsolatba kerülhettem azzal a közeggel, miliővel, amely középiskolásként annyira megfogott. Abban az időben a társadalmi élet minden szegmensében keresettek lettek a fiatal, magyar jogászok. S én éltem, többek szerint visszaéltem a helyzetemmel. A füstölgést, tele ifjonti hévvel, ha nem is vettem félvállról, elviseltem. Mindig jó újságíró akartam lenni, s a munkahelyek változtatását a tudás megszerzése egy-egy új állomásának fogtam fel, de persze a fizetés növekedése sem volt mellékes. A 7 Nap szerkesztősége már azzal, hogy nem volt benne az újvidéki magyar bolyban, érdekesnek ígérkezett. Az is lett. Szembetalálkoztam a vajdasági magyar múlttal, adai születésemnél fogva pedig az észak-bácskai magyarság jellegzetes problémáival is. Volt még valami, ami igencsak emlékezetessé tette a 7 Nap-beli működésemet. Az addig nem tapasztalt, újvidéki tudósító státusomból eredő viszonylagos önállóság érzete. Politikai értelemben véve előkelő idegen voltam Szabadkán és immár Újvidéken is. Újvidéki tudósítóként ott lehettem az akkor nagyhatalmú tartományi pártbizottság, a vajdasági képviselőház, valamint a tartományi kormány közelében. Éltem is a helyzetemmel: hoztam, vittem a híreket, gyűjtöttem a tapasztalatokat. Főleg azokat, amelyekért nem nekem kellett vásárra vinni a bőrömet. Mondani sem kell, a magunk módján intenzíven politizáltunk a Magyar Szó és a többi tájékoztatási eszköz „akkreditált” tudósítóival. Számomra kiemelkedően fontos volt a néhai Csorba Istvánnal, a Magyar Szó képviselőházi tudósítójával már korábban kialakult baráti kapcsolatom. Nála tájékozottabb, önállóbban gondolkodó kollégát ma sem ismerek. Azt vallotta, mindent meg lehet írni, csak nem mindig. Meg kell találni a megfelelő formát, és valami új gondolatot is be kell iktatni. Nem tartom mellékesnek, hogy abban az időben nagyon jól megvoltunk a szerb újságírókkal. Tőlem inkább a szabadkai híreket (politikai pletykákat) kérték, de mivel ilyenekkel nem szolgáltam, viszont igyekeztem tájékozódni a Nagy-Jugoszlávia köztársaságaiban zajló eseményekről, a politikai pletykákról is, lassan befogadtak. Ehhez hozzájárulhatott a tény, hogy a napi hét-nyolc újságot már korán reggel elolvastam. Mire 11 óra tájban összejöhettünk a képviselőház éttermében, én a reggeli információkat már megtűzdelhettem a többi tartományi intézményből származó, legfrissebb hírekkel. Úgy vélem, a szerb kollégák ezt a maguk módján értékelték. Talán azért is, mert adtak a Csorba Istvánnal alkotott tandemünk véleményére.


Szabadka, a ’90-es évek eleje

* Miként emlékszik vissza a lap akkori vezetőségére?

— Tanulságosak voltak számomra a lap igazgatójával és főszerkesztőjével folytatott, lényegre törő beszélgetések. Élénken emlékszem egy, a Grósz Györggyel megtörtént beszélgetésre. A 7 Nap akkori igazgatója a háború végét, nagy szerencsével, az auschwitzi koncentrációs tábor foglyaként élte meg. Ahogy ő mondta Faludy Györgyöt parafrazálva, pokolbeli víg napjait a halálmáglyák kisegítő személyzetének „kötelékében” töltötte, ahol az volt a feladata, hogy „a munka elvégzése után kitisztítsa a kohókat”. Hogy az ő maradványainak „kitisztítása” nem történt meg, nos, azt a háború végének, pontosabban a felszabadítók közeledtének a hírére a rabtartó keretlegények egyszerre gyors távozásának, „angolos lelépésének” köszönhette. A Gyurkára olyan jellemző, majdnem pajkos hunyorítást, mellyel a történetét befejezte, soha nem fogom elfelejteni. A közhelynek, mely szerint az élet végül győzedelmeskedik, valóságos alapját én akkor is, most is ebben a majdnem pajkos kacsintásban véltem felfedezni. Petkovics Kálmán főszerkesztővel — ő képviselte a pártakaratot a szerkesztőségben — igyekeztem nem ujjat húzni. Engem nem bántott, az akkori forró témákat nem érintettük. Különben is volt neki elég baja a hozzám hasonló bírálóival. Emlékszem egy esetre, mely jól rávilágít a szakmai, emberi magatartására. Előbb csak szűk körben, később a szerkesztőség egészében figyeltük a Lukács Györggyel megbeszélt interjú előkészületeit. Egy kicsit csodálkoztam, miért éppen most van a lapnak szüksége a Lukács-interjúra, s egy alkalommal megkérdeztem Petkovicsot is. Ő erre rám nézett, majd csak ennyit mondott: mert most van rá alkalom, és mert Lukács sem él örökké. Ma már látom, Petkovics az interjút publicisztikai tevékenysége egyik csúcsának szánta. Végtére, nem is baj, hogy megszületett az interjú. A beszélgetést Budapesten az igazgató és a főszerkesztő egy bedolgozó szabadkai, mellékvágányon parkoló, maga is filozófus publicista jelenlétében készítette el. Politikai írásaim a lapban mindig megjelentek, ha más miatt nem, azért, mert a kívánatos mértékű öncenzúra bennem is dolgozott. Petkovics szerint mindent szabadott bírálni, csak közvetlenül Tito, az önigazgatás és a testvériség-egység szentháromságát nem. Szakmai szempontból értékeltem a vezetők gyakorlatát, melynek lényege elsősorban a lap olvasottságának a szinte napi kísérése volt. Nagyon gyorsan átvettem a versenyszellemet, mely a szerkesztőségben dolgozók közötti nemes versengésben nyilvánult meg. Szavazhattunk egymás írásaira. A magunkéra természetesen nem, s ez jól hatott a belső viszonyainkra. Persze itt is voltak féltékenykedések, de mindez normális kereteken belül maradt. Nagyon jólesett, amikor saját írógépet adtak nekem használatra, az pedig végképp lenyűgözött, hogy a vezetők jóvoltából szolgálati lakást is kaptam Újvidéken. Ez magában is hozzájárult az elismertségemhez. Persze igyekeztem is, főleg a friss hírek megszerzésében próbáltam jeleskedni. Annak is örültem, hogy a kézirataimmal nyelvhelyesség szempontjából sem volt baj. Pedig annak idején csak a szótárakra lehetett támaszkodni, hol volt még akkor a Google? Az újságírói munkától soha nem féltem. Ma is bennem van az elégedettség érzete, mely egy-egy nagyobb lélegzetű cikkem, kommentárom leadása után fogott el.

* Ön újságíróból lett politikus. Megbánta-e, és mikor érezte magát jobban: újságíróként vagy politikusként?

— Az újságírást valamikor 1963-ban vagy ’64 elején kezdtem. Egyetemi hallgatóként írtam néhány tudósítást a Forum kiadásában megjelenő ifjúsági lapba. Majd riportokat az ifjúsági rádióba. Engem mindig a legszűkebb értelemben vett politika, ezen belül is a kisebbségi politika érdekelt. A cikkek és a kommentárok — ezek az én világom. A vegyészeti középiskola után 1963-ban ezért iratkoztam jogra. Ehhez meg gimnáziumi érettségire volt szükségem. Vállaltam még azt is, hogy 1963 nyarán felkészültem tíz különbözeti vizsgára, s az ősszel a zentai gimnáziumban leérettségiztem. A jogot Újvidéken végeztem el, 1967 júniusában diplomáztam. Innen a seregbe, majd 1968 októberében első munkahelyemre, a Magyar Szóba osztottak be. Én úgy számolom, hogy azóta vagyok újságíró. A mai napig. Most a KIFO Hírlevél című internetes lapnak vagyok szó szerint a mindenese. A közbeeső, a politikában eltöltött években is igyekeztem írni. Erre szükség is volt, különösen miután 1989. december 18-án tizenegy valódi elvtársammal együtt kezdeményeztük előbb a történelmi VMDK, majd miután azt elvette tőlünk a szerb hatalom, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) megalakulását is. Elnökként, ha politikailag is hatékonyak akartunk lenni, nagyon is sok írnivaló akadt. A közlemények, állásfoglalások, elemzések meg az elnöki levelezés napi tevékenységemmé vált. Nem sajnálom, mert Vékás János barátommal és néhány harcostárssal dokumentáltan küzdöttünk azért, hogy a Kárpát-medencében minden magyar minél tovább megmaradjon magyarnak. Büszke vagyok arra, hogy a Kárpát-medencében működő magyar vezetők közül én írtam le elsőnek, hogy küzdünk a Kárpát-medencében élő magyarok határmódosítás nélküli nemzeti és közjogi integrációjáért. Büszke vagyok arra is, hogy a kettős állampolgárságra való igényt szintén elsőnek fogalmaztuk meg, s építettük be a pártdokumentumokba. Hogy a kisebbségi politikai autonómiára vonatkozó követelésünket meg se említsem. Igen, küzdelmes évtizedek vannak mögöttem, de úgy alakult, hogy mindig jó időben voltam jó helyen. És jelentősebb külső behatások nélkül mindig azt tettem, amit a végső cél szempontjából jónak láttam. Elégedett vagyok.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Hét Nap — Hetvenöt Év rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..