Különös izgalommal, de nagyobb elvárások nélkül vártam május tizenharmadik napját. Eget rengető változások nem történtek ugyan az életemben, viszont több mint kéthavi kényszerszünet után újjáéledt a sportélet, ami nekünk, sportújságíróknak talán a hosszú, hideg tél utáni első simogató napsugárral ér fel.
Március első napjaiban azon kaptam magam, hogy a Liverpool—Atlético Madrid Bajnokok Ligája-nyolcaddöntő visszavágója közben olvasgattam, cikket írtam, egyik kedvenc csapatom játékára csak nagy ritkán figyeltem, a néhány héttel korábbi spanyol örökrangadót pedig csak húsz percig néztem, annyira nem kötött le a két kiváló együttes klasszis játékosainak produkciója. Már-már úgy éreztem, mintha meccstúladagolásban szenvednék.
Elképzelhető, de a viszonylagos érdektelenség szerencsére a múlté, hiszen a kényszerszünet utáni első élő közvetítés, a Ferencváros—Zalaegerszeg felkészülési focimeccs alatt szólhatott hozzám bárki, a tekintetem le nem vettem a zöld gyepről, és a kommentátor szavain kívül más nem jutott el a tudatomig. Az egyébként sem várt színvonalas játék mellett azonban valami nagyon hiányzott ahhoz, hogy az élmény teljes legyen. Mégpedig a közönség. Ha már lehet focizni, lehessen szurkolni is, hiszen a sportnak nézők nélkül vajmi kevés az értelme. Egy forduló elteltével a magyar és a szerbiai pályákra visszatérhettek a nézők, a német bajnokság azonban üresen kongó lelátók előtt folyik, és a hírek szerint a hamarosan újrainduló olasz, spanyol és angol pontvadászatban sem lehetnek ott a szurkolók, hogy a helyszínről biztassák kedvenceiket. A lényeg, hogy közönséggel vagy anélkül, de a sportélet is lassan felébred hosszúra nyúlt álmából. Annak ellenére, hogy számos világversenyt a jövő évre halasztottak, lesz miből csemegézni az év hátralevő részében.
De a múltat se feledjük! Azokat a sporttörténelmi pillanatokat, amelyekből kedvünkre szemezgethettünk az elmúlt néhány hónap alatt, és amelyek oly sok büszkeséggel töltöttek el minden magyar érzelmű embert. A tv képernyőjén újra átélhettük Puskásék történelmi győzelmét az angolok ellen, Détáriék brazilverését a mexikói vb előtt, a barcelonai olimpia tizenegy aranyérmének történetét vagy éppen a magyar sport 150. olimpiai aranyérmét, melyet Nagy Tímea szerzett párbajtőr egyéniben a 2004. évi athéni olimpián. A koronavírus-járvány alatt és az ország szétdarabolásának 100. évfordulóján talán még érzelemdúsabban hatottak mindannyiunk lelkére ezek a magyar sikerek. Itt, Vajdaságban, az anyaországban, szerte a Kárpát-medencében, ahol még büszkén lobog a piros-fehér-zöld.
