Kinn járok megint a Szakadónál, első könyvem címadó helyén. Ifjúságom, boldogult úrfi korom hervadó tündérkertjében. Úristen: éppen harminc esztendeje, hogy először megpillantottam az Aljat, a Burkátok meg a Fertályok (már akkor is) romos házait, a kanadanyárfákat, a barakkiskolát, s magát a Szakadó...
Most meg - ahogy kedvenc riportalanyom, Varga György András már tavalyelőtt mondta: ,,A Szakadó már nem a Szakadó. Mocsáros hely kezd lenni. A fák kiszáradnak-kirohadnak, elkezd itt pusztulni minden.'
Igen: Varga György András. A harminc évvel ezelőtti derék nagy ember, akiből tavalyelőttre már a saját árnyéka lett. Alaposan megviselte az idő, a háború, a betegség... Azért csak élt valahogy, s el nem mozdult volna a Szakadójáról.
SZABÓ Attila felvételei |
Keresném, azt mondják, hiába: kórházban van. Azért csak befordulok a házába. Hagyok neki a legújabb könyvünkből, amely róla is szól. Ott ül a fehér fal előtt, kerekes tolószékben, magatehetetlenül. ,,Bányában voltam (vagyishát banjában, fürdőben), de nem sokat segített rajtam', mondja erőtlen hangon. Szélütés érte, a jobb felét alig tudja mozdítani. Nyeljük a könnyeinket, némán szorongatjuk egymás kezét.
Megyek levegőhöz jutni, erőt meríteni a Szakadóhoz. Már csak a csend a régi. Mocsarasodik az egykor oly csillogó víztükör, töredeznek, korhadnak a vízből kimeredő fűzfacsonkok. Az egyiken nagytestű madár áll: néma, mozdulatlan. Eszembe jut Baranyai Júlia magányos gólyája ott a Kopácsi-réten. Hogyan is írta a Tanárnő?: ,,S ott a tűző déli napfényben, a vízbe nyúló korhadt tuskón komoran, mozdulatlanul álldogál egy különös madár, az utolsó fekete gólyák egyike. Talán éppen a legutolsó... Mintha sejtene valamit fajtájának végzetéről, ezért olyan komoly, moccanástalan.'
Kopácsi-rét s Szakadó: eltűnő, pusztuló szülőföldünk.