Szabó Attila fotója

Ígéretünket betartottuk, nemrégiben felkerestük Tündét. Ezúttal az oromhegyesi családi házukban fogadott minket. Miközben az udvarban lévő kis műhelyében szemlélődtünk, kibontakozott a története is.
- Magyarkanizsán fejeztem be a kertészeti középiskolát, de éreztem, más is érdekelne, például az iparművészet több ága. Szintén Magyarkanizsán láttam meg azt a plakátot, amelyen ólomüvegező tanfolyamot hirdettek. Szabó Losoncz Katinka tanítványa lettem, pedánsan és alaposan adta át nekem a tudnivalókat, évekig abból éltem, amit tőle tanultam. Aztán jelentkeztem Magyarországra egy úgynevezett OKJ-s felkészítőre, ami tulajdonképpen szakmai átképzés azoknak, akiknek már van középiskolai diplomájuk. Nem voltam már kezdő, de ez a tanfolyam is nagyon hasznos volt számomra. Én a hagyományos ólomüvegezést sajátítottam el, tulajdonképpen ebből fejlődött ki a Tiffany-technika is. Meggazdagodni egyelőre nem tudok, de vannak megrendelőim, az emberek érdeklődnek a munkáim iránt. A szezon tavasszal, az építkezések megkezdésével indul, ilyenkor készíttetik velem az ablakok és ajtók vitrázsdíszítését, de eljegyzésekre, lakodalmakra, házassági évfordulókra is vásárolnak tőlem ajándékot. Szeretem, ha én tervezhetek, ilyenkor több mintát ajánlok, a kuncsaft pedig kiválasztja azt, ami leginkább elnyeri a tetszését. Az anyagnak és a munkának megvan az ára, de a fejtörés, a töprengés az, ami szinte megfizethetetlen. Nálam nincs hulladék, a kis üvegdarabkákat is elhasználom, hiszen túl drága ahhoz, hogy szemétté váljon, csak az üvegpor dobódik el.
Jelenleg nincs nagyobb megrendelésem, de a Szent István-vitrázsra valóban büszke vagyok. A kép 160 cm széles, 3 méter magas, vagyis szélesebb, mint amilyen magas én vagyok. Ez valóban kihívás volt, a szakma csúcsa. Amikor tanultam, azt mondtam magamnak, szeretnék odáig fejlődni, hogy rám bízzák egy templomablak kidolgozását. Ebben az esetben a már meglévő ablakokhoz, egy régi mesterhez kellett igazodnom, aki igencsak magasra tette a lécet. Több mint fél évig készült, de megérte. Otthon négy részből állt, itt, a helyszínen rakták össze, én is akkor láttam először teljes szépségében. Egyébként Zentán, a Szent István-kápolnában, az oltár felett szintén van egy 170x150 cm-es Szent István-vitrázsom. Látszólag ugyanaz a téma, de teljesen más megfogalmazásban, az épülethez van alakítva.
Mindig van valami, amit szeretnék megvalósítani. Ha új formát találok ki, akkor először megcsinálom kicsiben, azon próbálom ki az anyag tulajdonságait. Itt van például ez a kis mécsestartó, nagyon aranyos apróság, amely 67 darabkából áll. Tulajdonképpen ezen tapasztaltam ki, hogyan lehet a táblaüveget hajlítani, kanyarítani. Az embernek, ha nyitott szemmel jár, mindig támad új ötlete. A legunalmasabb két egyformát csinálni, de néha ilyet is kell. Volt egy időszak, amikor ajtóra, ablakra, bútorra, egyszóval mindenre tulipánt kértek, de csak a hagyományos formát és kizárólag pirosat. Már éjszaka is tulipánokkal álmodtam!
A képek általában kiállításokra készülnek, a tükrök, lámpák többsége a leendő gazdájára vár, talán egyszer megtetszenek valakinek. Egyébként mindig a kedvenceimen sikerül elsőként túladni, azokon, amelyeket én is szeretek. Természetesen minden egyes eladott alkotásomról van fotóm, hiszen ezek az én gyermekeim, valamennyi belőlem született.