Szeretetben és egymás megbecsülésében eltöltött 50 év egy szent kötelékben, amely erőforrás, de megnyugvást is nyújt az élet ösvényein - ilyen keretet kapott az a kép, amelyet egy jubiláló házaspárról szereztem az adventi örömteljes várakozásban. Balázs János és Marton Vera Nagykikindán születtek. Az ottani Assisi Szt. Ferencről elnevezett plébániatemplomban lettek megkeresztelve, ott voltak első áldozók, bérmálkozók, és ott is esküdtek örök hűséget egymásnak. Jánost a szülővárosában nem kell külön bemutatni, hiszen egyaránt ismerik az idősebbek és a fiatalok is. Ezt részben a sokévi társadalmi tevékenységének köszönheti, melyet a bíróságon, a városi önkormányzatban, nemzetünk kultúrájának ápolásával és továbbadásával végzett. Az eredeti szakmája szobafestő, de 25 évig volt egy vállalat vezetője is. Felsége, Vera a kerámiagyárban dolgozott, és onnan ment nyugdíjba. János a kevés és halk szó embere, megjelenése bizalmat keltő. A nemzete iránti szeretetéről és vallása iránti hűségéről kétségtelenül az életútja tanúskodik leginkább. A házasságban elmúlt közös évekről így fogalmazott:
- Az esküvőnk 1956. október 14-én volt. Ebben az 50 évben, ami mögöttünk van, voltak kedves idők is és gondterhesek is, már amilyen az élet. Három gyermekünk volt. Sajnos, az első fiunk meghalt, így két utódot neveltünk fel. Fiunk, László vegyészmérnök, Magyarországon él, a lányunk, Jutka pedig Nagykikindán alapított családot. Négy unokánk van, két fiú és két lány. Ha az elmúlt éveinket összegezzük, akkor mi nagyon szépen éltünk. Családszerető emberek vagyunk, de ugyancsak fontos számunkra a hit és a templom. Gondolom, ebben a pár szóban nagyon sok benne van. Mind a ketten szerettük a társasági életet is. Hosszú évekig voltam az Egység KE elnöke is. Számos társadalmi tevékenységben vettem részt, ellenben párttag sohasem voltam. Mindig azt mondtam, a hitemet nem hagyom el.
Elnézve a mai társadalmi életet, János a modern életformáról fejti ki véleményét. Szerinte a család a társadalom alapsejtje. Ennek a felbomlása, valamint a különböző ,,párkapcsolatok”-ba rejtett rövid idejű együttélési formák szerinte nem elfogadhatóak.
- Én az életemet a magyarságra tettem fel, időt és fáradságot nem sajnálva. Látva a mostani párkapcsolatokat, azt, ahogyan a fiatalok élnek, teljesen ki vagyok ábrándulva a mai társadalomból. Meglehet, nem jól látom a világot. A család nekem szent. Az embert érheti bármilyen rossz a munkahelyén, de ha hazamegy, ott a felesége és a gyerekei körébe megnyugszik. Amit manapság az emberek életmódjáról a tévében láthatunk, az túlzás. A másik súlyos probléma az alkoholizmus. Sokszor azon gondolkodom, milyen is a mi nemzetünk, amelyért én harcoltam.
Talán Verát kellett volna előbb megszólaltatnom, akkor elkerülhettem volna a fenti szavak keltette nyomasztó érzést. De az is lehet, hogy a világunkban olykor a régi értékekről kellene hangosan kiabálni.
- A jövendőbeli férjemet a katonaidő letöltése után ismertem meg. å három évig volt katona, a tengerészeknél szolgált. Miután hazajött, egy iskolatársnőmnél való véletlen találkozással kezdődött a kapcsolatunk. Tőle tudta meg a nevemet, majd felkeresett. Későbbi vallomása szerint amint meglátott, el is döntötte: ez a lány az övé lesz. Így is történt. Szerelem volt ez az első látásra. János tetszett nekem, magas volt, szép, elegáns, komoly viselkedésű. å 25 éves volt, én pedig 19. Május elején ismerkedtünk meg, szeptemberben volt az eljegyzés, október 14-én örök hűséget esküdtünk egymásnak. János nagyon jó férj és apa volt. Szépen éltünk. Házasságunk elején a munkája miatt sokat volt terepen, ezt nehezen viseltem el. Én itthon maradtam az anyósom és apósom mellett. Ugyanabban a házban, de külön lakásban éltünk, így a gyerekekkel magam voltam. A férjem szülei nagyon szerettek, csakhamar megtaláltuk a közös nyelvet, beilleszkedtem a családba. 37 évig volt anyósom. Apósom előbb halt meg. Az unokáikat különösen nagyon szerették. János figyelmes férj volt. Nála a születésnapom sohasem múlhatott el anélkül, hogy virággal ne kedveskedjen. De én sem feledkeztem meg a gyerekekkel az övéről. Ilyen családi életünk volt.
Egy szép élmény volt a nemrégi házassági áldás is a templomban. Nem is gondoltuk, hogy ennyien eljönnek arra az eseményre. A legmeghatóbb volt a számomra, amikor a papi áldás után megfordultam, és a fiunkat meg a lányunkat láttam mögöttünk. Nekem ez olyan öröm volt, hogy könnyezve fogadtam az összes felköszöntőt. Nagyon sok virágcsokrot kaptam. Elsőként a lányom nyújtott át öt szál fehér rózsabimbót. Öröm és meghatódottság töltött el.
Míg a képeket nézegettem a múlt és a jelen között utat keresve, Vera szavai kísértek.
- Hála a Jó Istennek, még egészségesek vagyunk, de féltjük a gyerekeket, az unokákat, egymást is. A kívánságunk, hogy még sokáig ne essünk le a lábunkról, ne legyünk betegek.
János, ugyancsak egyszerűen, a Gondviselőre bízva ezt mondta befejezésül:
- Kívánjuk, hogy az, aki a világra teremtett bennünket, gondoskodjon róla, hogy emberhez méltóan fejezzük be is az életünket. Mi gyerekkorunk óta hívők vagyunk, és életünket az isteni gondviselésre bíztuk. A legfontosabb az, hogy a családban békesség legyen.