— Abban a rettenetes pillanatban, amikor megtudtam, mi történt, azt gondoltam, soha többé nem lesz sem célom, sem kívánságom, de nyugodt pillanatom sem — mondja alig hallhatóan a hatvan körüli asszony. — Tudja, már addig a pillanatig is annyi csapás ért, hogy azt hittem, többet nem bírok el. És most mégis itt vagyok. Pedig azóta már öt keservesen hosszú év telt el. Mindenki azzal vigasztalt, hogy az idő gyógyítja a sebeket, de ez nem igaz.

A legkorábbi emlékeim olyan gyermekkort idéznek, amilyent minden gyerek örömmel fogadna el. Hárman voltunk testvérek, van egy tíz évvel idősebb nővérem és egy öt évvel fiatalabb húgom. Tágas, kertes családi házunk volt, az apám dolgozott, és jó szakemberként a munkaidőn túl is tevékenykedett otthon, így a családnak sosem volt anyagi gondja. Nyolcadikba jártam, amikor az édesanyám hirtelen meghalt. A temetés után apám nem tudott mit kezdeni a három lánnyal, hát anya halála után másfél évvel megnősült. Hozott a házba egy olyan teremtést, akinek sem esze, sem szíve nem volt. Azt hiszem, öreglányként annyira megcsömörlött, hogy fel sem tudta fogni, az emberek között létezik normális viszony, hogy van egy olyan érzés, amelyet úgy hívnak, szeretet, és az köti össze a családokat. Utált mindhármunkat, és ebből nem is csinált titkot. Még apának is azt mondta, mi a fenének vagyunk még otthon, menjünk már férjhez, és hagyjuk őket békén. De persze az első dolog az volt, amikor odakerült hozzánk, hogy a házunk egy részét a nevére kellett íratni, különben nem maradt volna nálunk. Az apám, szegény, mindenre ráállt, úgy gondolhatta, hogy a ház egy részével megfizeti a feleségének a gondot, melyet ránk fordít.

A nővérem nagyon gyorsan, az első kérőjéhez hozzáment. A húgom és én nehezen ugyan, de befejeztük a szakközépiskolát, majd alig betöltve a tizenkilencedik életévét, ő is férjhez ment, én pedig rögtön a húgom után megesküdtem a legénnyel, akivel szinte együtt nőttem fel, hiszen egy utcában laktunk. A mostohánk többet nem engedett be az otthonunkba. Ha hazamentünk apát meglátogatni, nem engedett bennünket a házba, azt mondta, apa dolgozik a műhelyben, menjünk oda. Azt hiszem, apám a szégyentől halt meg öt évvel a házasságkötésük után. A nővérem, aki közben megözvegyült, apa halála után megpróbálta megmenteni a családi házat, de a néhány évig tartó per után feladta a reményt — mi hárman a szüleink hagyatékából az égvilágon semmit sem kaptunk. Persze, ebbe senki sem halt bele, dolgoztunk valamennyien, és mi hárman jó testvéri viszonyt ápoltunk. A nővérem nem ment többé férjhez, a húgomék pedig külföldre költöztek. Én nyolc év korkülönbséggel két szép fiút szültem, akik nagyon szerették egymást. Az idősebb egyetemet fejezett be, és a férjemmel úgy terveztük, addig nem megyünk nyugdíjba, amíg a fiatalabb is be nem fejezi az egyetemi tanulmányokat. Az idősebb fiunk azt mondta, addig nem nősül meg, amíg az öccse be nem iratkozik valamelyik egyetemre, mert azt akarja, hogy ő is „úriember” legyen.

Öt évvel ezelőtt egy kisebb legénytársaság úgy döntött, hogy a tengerpart helyett valahol a hegyekben sátorozik egy hetet. A kisebbik fiunknak a középiskola utolsó évét kellett befejeznie. Kikísértük őket jótanácsokat osztogatva nekik, melyeken ők jót derültek. És helyettük három nap múlva jött a hír, hogy a fiatalabb fiunk meghalt. A parkban, egy padon ülve egyszerűen csak lefordult… Nem tudom, hogyan éltem túl. Azt hiszem, köztudomású, hogy nincs annál nagyobb fájdalom, mint amikor a szülő a gyermekét temeti. Hónapokig úgy éltem, mint egy holdkóros. Az idősebb fiam tele volt kétségekkel, azt mondta, úgy érzi, hogy az öccse haláláért őt teszem felelőssé. Erről persze szó sincs, de még ma sem találok választ arra, mit vétettem az égieknek, hogy ilyen büntetés járt érte. Túl vagyok azon a szakaszon, amikor mindennap a temetőbe mentem, sokszor kétszer is. De semmit sem tudtam meg nem történtté tenni. Tudom, hogy a halálomig nem gyógyul be a seb, de lassan megtanultam ismét élni. Hiszen a fiam megnősült, van két unokám, van mivel, illetve kivel foglalkoznom. De bármihez is kezdek, azt mindig úgy teszem, hogy először megbeszélem a kisfiammal. Vigyázok, hogy a család ne vegye ezt észre, mert azt hinnék, bolond vagyok. De nem vagyok az, csak végtelenül szomorú, és a szívemben a hiányérzetet semmi sem tudja pótolni. Azt hiszem, már csak egyetlen kívánságom van: szeretném tudni, sok van-e még hátra, meddig kell számolnom a hónapokat, hogy ismét magamhoz öleljem a gyermekemet, akit elveszítettem.