Csak annyit mondott, hogy nagyjából hatvanat. Ez a teljesítmény különösen annak tudatában tiszteletre méltó, hogy Jenő csak 2012 óta lő versenyszerűen.

* Hogyan kezdtél el íjászattal foglalkozni?

— Hároméves koromban apám gallyból készített nekem íjat, aztán később, egy kicsit idősebb fejjel, már magam gyártottam. Tizenkét-tizenhárom éves koromban ellestem a nagyobbaktól, hogy az íjat faragni kell. Onnantól kezdve pedig egész rendes, kis longbow-kat készítettem, a nyilak végét pedig megtollaztam, mert a képregényekben azt láttam, hogy a vesszőkön toll van. Valahogy rákötöttem a nyilakra egyet-egyet, aztán ismét okosodtam az idősebbektől, és már két vagy három tollat raktam a vesszőkre. Egészen profi íjaim voltak. A ’90-es évekig magam gyártottam őket, aztán vettem egy csigásat, egy jobbkezest, pedig balos vagyok... Na de nem baj, azzal is megtanultam lőni. 2010-ben tartották meg az első kun találkozót, méghozzá Bácskossuthfalván. Mindenfelől érkeztek, még Magyarországról is. A sógorunk, Kórizs József felkért, hogy menjek el a találkozóra, mivel nincs íjászuk. Erre én azt mondtam, hogy nekem viszont íjam nincs. Jenő, keríts valahonnan egyet! — hangzott a válasz. A másik Kórizs Józsi öcsém adott nekem egy vadonatúj gyantaíjat, egy magyarországi mester keze munkáját. Tót íj volt az, vagyis egy lovasíj. Egyetlen napom volt, hogy felkészüljek, rongyosra lőttem az ujjaimat. Mivel a találkozóra kun vendégek jöttek, fel kellett eleveníteni a kun szokásokat: a kötélhúzást, a kődobálást és a nyilazást. Kődobálásban is jó voltam, mivel elég sok évig súlyoztam, és persze íjászatban is megálltam a helyem, hiszen én vittem el a pálmát. A díj megerősített abban, hogy érdemes ezzel foglalkoznom. Két év múlva Bácskosuthfalván már erősebb volt a mezőny, mivel a zentai lovagrend tagjai is eljöttek. Csak néztem, hogy milyen jól tudnak íjászkodni! Viszont ott sem vallottam szégyent. Kórizs József sugallatára végül versenyszerűen is elkezdtem íjászkodni. Ez úgy történt, hogy Szalma István Európa-bajnok íjász a Dombos Festen szervezett egy megmérettetést. Csaknem kétszáz versenyző jött el, pedig manapság Újvidéken sincs nyolcvannál több. Nem is tudom, hányadik lettem, de nagy élmény volt. Ott kérdeztem meg Szalma Istvánt, hogy lehetek-e a klubja tagja. Azt mondta, nincs még klub, de nemsokára lesz. Végül 2012-ben regisztrált íjász lettem, azóta is fent vagyok az országos szintű ranglistán a Bácsér egyesület tagjaként. Ekkoriban tértem át a laminált nomád íjra. Hiába sajátítja el az ember az alapokat, minden íjjal újra meg kell tanulnia lőni. A laminált nomád íj például gyorsabb, viszont „büntet”, hiszen könnyebb vele mellélőni. Nagyon oda kell rá figyelni, a beállásra, a feszítésre, a testtartásra. A reflexíj, vagy visszacsapó íj, jóval több erőt visz a lövésbe, mivel duplán hajlik. Nem tudjuk, ki készítette az első reflexíjat, de azt tudjuk, hogy a nomádok szívesen használták. Az erdei népek már longbow-kat gyártottak. A longbow úgy készült, hogy, teszem azt, tiszafából kivágtak egy rönköt, és a két feléből kifaragtak két íjat. Nem ragasztottak hozzá semmit. Ezek a longbow-k igen erősek voltak, akár hetven-nyolcvan fontosak is. Az angoloknak évekig ez volt az erősségük, például az azincourt-i csatában is ilyenekkel lőttek — soktonnányi vesszőhegyet és rengeteg csontvázat találtak ott a régészek. Az angol íjászok harcmodora is veszélyes volt, mivel több irányba lőttek. Először fölfelé, ezért az ellenfél föltette a pajzsot, de másodszor már alacsonyan. Nem hagytak békét az ellenségnek, állandóan hullottak a nyilak. Ez az angol technika volt az európai atombomba. A svájciak viszont a számszeríjat használták. Amikor az osztrákok el akarták foglalni Svájcot, a megtámadott helyiek kivágták a nagy tiszafaerdőket, és minden katonát számszeríjjal fegyvereztek fel. Az ellenséges seregből szinte hírmondó sem maradt.

* Napjainkban milyen íjászversenyek léteznek?

— Van például az úgynevezett field, amikor céltáblákra lövünk, viszont a 3D-terepíjászat során élethű állatfigurákra. Ezenkívül létezik örömíjászat is, melyet nem számítanak be a ranglistán. Zentán, Kanizsán szoktak ilyen összejöveteleket tartani. A részvevők különféle, játékos feladatokat kapnak, például libikókán ülve kell eltalálni a célt, ami nehezebb, mert csúszkálsz, vagy ablakon át kell lőni, vagy egy acélhuzalon engednek le egy „nyulat”, és azt kell eltalálni, vagy szalmabáláról hanyatt fekve kell lőni, és hasonlók. A lovasíjászat is egy külön kategória, de azt ötévesen a legjobb elkezdeni. Lenyűgöző egyébként, amit a gyerekek Adán csinálnak Boldizsár Kornél vezetésével. Ő Kassainál, a híres lovasíjásznál tanult.

* Csak versenyeken lősz? Vadászni nem szoktál?

— Azt nem is szabad, külön engedély kell hozzá, és másfajta íj, illetve íjhegyek. Amerikában nagyon szeretnek nyíllal vadászni, méghozzá külön erre a célra létrehozott rezervátumokban. De én nem vágyom erre. A sportíjászatban is ki tudja magát élni az ember.

* Milyen messziről lehet magabiztosan eltalálni a célpontot?

— Embere válogatja. Ha bemelegítek, és jó napom van, akkor akár 60 méterről is eltalálom a táblát. De ekkora távolság esetén az is közrejátszik, ha csak egy kicsit elmozdul a kéz, vagy a szél minimálisan félreviszi a nyilat. Éppen ezért ilyenkor nem szabad sokáig célozni, rögtön kell lőni. Már csak az inak miatt is, hiszen ha sokáig tartod, rosszabbul oldod ki a kezedet. Nekem egyébként is a kezem állítja be az irányt, ösztönösen lövök. Nem célzok, csak annyit, amikor felhelyezem a nyílvesszőt, és egy kicsit megemelem vagy lejjebb görbítem.

* Mennyit lősz naponta?

— Estefelé szeretek kimenni, ilyenkor egy órát vagy másfelet, sőt, olyan is előfordult, hogy négy-ötöt lőttem egyfolytában. Ettől viszont megfájdulnak az inak, izmok. Hogy valaki jó íjásszá váljon, abban öt százalék a tehetség szerepe, a többi gyakorlás. Emellett az is fontos, hogy az íjász jól tudjon kommunikálni másokkal. Az is jó, ha képes fegyelmet tartani a gyerekeknél, mert sokszor megesik, hogy lőnek egyet, majd mindjárt szaladnának a vesszők után. Ez veszélyes, mert több csoport van, és sok célpont. De baleset még sosem történt.

* Mit ajánlasz azoknak, akik esetleg most kezdenek íjászkodni?

— Azt tapasztaltam — magamon is —, hogy az a legjobb, ha az ember a legegyszerűbb íjtípussal kezd, például egy longbow-val, méghozzá egy lustább anyagból készülttel, mondjuk, egy gyantaíjjal. Amikor már jól halad, akkor átállhat vadászreflexre vagy olimpiaira. Karvédőt is kell szerezni, hogy a rossz oldás ne okozzon sérülést. Aztán kesztyűt, nyíltáskát is be kell szerezni, végül más-más típusú vesszőket versenyre és edzésre. Íjásziskolák is léteznek — még az interneten is! Kiss István íjászedzőnek például a YouTube-on elérhető egy hétrészes sorozata, melyben remekül elmagyarázza az íjászat alapjait. Ez a sport egyébként nem olcsó. Egy íj ára nagyjából 100 euró körül kezdődik, a nyílvesszők darabja pedig 7-8 euró. A favesszők persze olcsóbbak, viszont könnyebben is törnek. Arra is figyelni kell, hogy a nyílvesszőket aszerint gyártják, hogy hány fontos íjjal lehet őket kilőni. Nem könnyű, nem olcsó, de nagyon szép sport. Ezt szeretni kell. Egy versenyre pedig nem azért megyek el, hogy ott legyek, hanem hogy győzzek. Ezért is szoktam edzeni, meg persze azért, mert nagyon szeretek lőni. Sokszor önmagammal versenyzek, és azt vettem észre, hogy néhány ponttal minden évben túllövöm az előző évi teljesítményemet. Szóval számomra fontos a sikerélmény. Azért is versenyzünk, nem? Viszont a részvétel is lényeges, mert rengeteg jó cimborád van. És azok mind jó íjászok! Jólesik tudni, hogy egy vagy közülük. Az íjászok közt veszekedést, „cirkuszolást” ez alatt a hat év alatt, amióta íjászkodom, én még sosem láttam.