Már majd egy éve, hogy megjelent Csorba Béla könyve, de még mindig aktuális. Egyrészt Csorba Bélára oda kell figyelni, hiszen az 1944-es eseményekkel az elsők között foglalkozott, mert foglalkozni. Az erről szóló publikációk jelentős részének szerkesztője, szerzője, egyszóval a kérdés jó ismerője. Másrészt úgy tűnik, hogy ő találta meg először azt a hangnemet, amellyel az 1944-es eseményekről beszélni kell. Az, amit ír, retorikai szempontból egyáltalán nem sértő, általában nincsenek benne lejárató jelzők, ugyanakkor teljesen szókimondó, és a dolgokat a nevén nevező — kimérten határozott. Úgy vélem, hogy az 1944-45-ös kegyetlenkedések és jogtalanságok sorozatának számbavételekor ez a követendő példa. Azért is érdemes odafigyelni a szerzőre, mert egy rendkívül fontos forrást fedezett fel, nevezetesen a járeki (Tiszaisvánfalva) — a forrás felfedezése és feldolgozása után ez már biztosan állítható: — haláltábor halotti anyakönyvének második kötetét, amivel számos részletkérdést tisztáz, jelentős mértékben hozzájárul a témáról való ismereteink egészéhez.

A források együtt olvasása

A könyv viszonylag rövid, mindössze 90 oldal, és tematikáját, valamint stílusát tekintve nem egységes. A szerző szándéka vélhetően az volt, hogy eredményeit egy kötetben közölje, attól függetlenül, hogy az eredeti szövegeket hova szánta. Noha a könyv gyorsan elolvasható — nem könnyen olvasható. Igaz, a szerző szemmel láthatóan nem törekedett arra, hogy a legkegyetlenebb és a legfelkavaróbb részleteket közölje. Így tehát nincsenek benne gyomorforgató részletek a leírások szintjén, noha amennyiben az olvasó belegondol a közöltek értelmébe, akkor ettől egészen bizonyosan viszolygás fogja el. Valójában semmilyen más törekvés nem fedezhető fel a könyvben, csupán az, hogy értelmesen lehessen beszélni az 1944-45-ös eseményekről.
Példamutató az is, ahogy a szerző, a levéltári adatok birtokában beszélteti adatközlőit. Az adatközlők beszéltetését illetően egyébként is nagy tapasztalata van, hiszen egyrészt sokakkal beszélt már a történésekről, másrészt pedig birtokában van a néprajzban használatos módszereknek is. A változatos adatok ilyen kezelése azért is fontos, mert amióta a kutatások folynak, egyesek azzal jönnek elő, hogy az adatközlések nem elégségesek, és csak a levéltári források relevánsak. Ez persze egyszerűen nem igaz, hiszen egy információ hitelét nem az határozza meg, hogy leírják-e vagy elmondják, de a fenti okoskodást nagyon jól cáfolja ez a kötet is, amelyben a levéltári források és a szóbeli adatközlések (amelyek, ugye, értelemszerűen le vannak jegyezve) tökéletesen harmonizálnak. A halotti anyakönyvben megtalálhatók a szikár tények, az adatközlők pedig ezekhez újabb adatokat tesznek hozzá, illetve kiegészítik mindazt, ami már az írott forrásban is benne van. Így az írott forrás erősíti a szóbeli források hitelét és viszont! Ez a publikáció az egyik első bizonyítéka annak, hogy a különféle forrásokból származó információk együtt olvasása nemcsak mennyiségi, hanem minőségi többletet ad tudásunkhoz. Úgy vélem, hogy ha ehhez még hozzáadnánk a katonai egységek mozgásáról fellelhető ismeretanyagot, valamint a belbiztonsági szervek iratait, teljes, azaz viszonylag teljes lenne a kép.
A most folyó kutatások szempontjából is érdekes a mű, mivel a levéltári és az „oral history” kutatások is ma nagy területeket ölelnek fel, de el kellene kezdeni azokat a kutatásokat is, amelyek bizonyos helyekre koncentrálnak, és minden fellelhető forrást figyelembe vesznek.

A „különleges státusú tábor”

A titoista hatalom Járekot „különleges státusú” tábornak nevezte (9. o.). A hatalom egyrészt munkatáborokat hozott létre, ahova messziről gyűjtötték be a munkaképes embereket, akiket főleg a földeken dolgoztattak, sőt volt, ahol megkülönböztető jelzést viseltek (fehér karszalag). Azokon a településeken, ahol a „nem megbízható” lakosság élt, hazaengedték éjszakára aludni az embereket, de napközben dolgoztatták őket, ez módosított munkatáborként működött. Az ellenségesnek minősített munkaképtelen lakosságot zárták „különleges státusú” táborba, ahol valójában halálba taszították őket az elviselhetetlen életkörülményekkel.
Érdekes, anekdotaszerű, ahogy a szerző végül rátalált erre a bizonyos halotti anyakönyvre (annak a második kötetére). Bizonyára csak véletlenül adták ki neki, hiszen azelőtt majd egy évtizeden át tagadták annak létét… Ez a felfedezés egy kicsit népmeseszerű is, amennyiben arról van szó, hogy valami mindvégig az orrunk előtt van, de nem látjuk, nem láthatjuk, és ahogy az eltitkolt titok végül kiabál.
A kötetecske legfőbb témája tehát a járeki tábor, ahol 1944. decemberétől 1946 áprilisának közepéig 6429 embert pusztítottak el, közöttük 955 gyermeket. Az áldozatok közül a legkevesebben golyó által haltak meg, ez kivételesnek számított, a szerző, pontosabban adatközlője, egyetlen olyan esetet említ, amikor szökés miatt lőttek agyon valakit. A táborban való tartózkodás a megérkezés sokkjával kezdődött, hogy az éhezéssel, illetve a minősíthetetlenül rossz élelmezéssel folytatódjon. Ezek után menthetetlenül felütötték fejüket a betegségek, amelyek közül egyeseket az élősködők terjesztettek, mások a rossz élelmezés és a hideg miatt alakultak ki, az egyik leggyakoribb halálok a hasmenés, amit a nem megfelelő élelmezés (dystrophia) okozott, ezenkívül a végkimerülés, a kiütéses tífusz, bélhurut és a megfázások. Megállapítható, hogy a rossz körülmények és a hiányos étkezés okozták a legtöbb ember halálát, de a szörnyű helyzet fenntartásában része volt annak is, hogy egyeseket irgalmatlanul bántalmaztak, valamilyen kihágás miatt, és az élelem beszerzése végetti szökésért is halálbüntetéssel fenyegetőztek, egy ilyen esetet le is jegyeztek. A papokat megalázták, bántalmazták, hogy végül a betegségben s a bántalmazások következtében elhunyt emberekkel együtt a tömegsírokba jussanak. Ezek után, különösen annak tükrében, hogy csecsemők is meghaltak a táborban, joggal nevezhető haláltábornak a járeki. Szellemes és egyben találó a szerző megállapítása (17. o.), hogy a partizánok, amikor a németek és az esetleg más nemzetiségű családtagjaik teljes kitelepítéséről döntöttek, lényegében véve „faji” álláspontra helyezkedtek, sőt még ezen is túlléptek, amikor olyan temerinieket deportáltak, akiknek csak a földjük, illetve a tanyájuk volt a csúrogi, mozsori, zsablyai határban (59. o.).
Nem tartozik közvetlenül a járeki történethez, de a korszak jellemzésében és megértésében fontos történet az is, amely három nem menekülő, önmagát megadó repülőtisztről szól (Fogarasi József, Dienes Béla, Kocsis László), akik Temerinben maradtak. A történet akár romantikusnak is tekinthető, hiszen a repülőtisztek azért nem vonultak vissza, mert Temerinben kívántak maradni az ott megismert kedveseikkel. A partizánok azonban nem tartották magukat a nemzetközi joghoz, nem tekintették hadifogolynak, hanem kivégezték őket.

A jövő fő kérdése

A könyv legelgondolkodtatóbb, de egyben aggodalomra is okot adó szövege a sorban utolsó előtti, amely a történtek utólagos meghamisításáról szól. A szerző kimutatja, hogy a temerini áldozatok közül többeket a horvátországi jasenovaci haláltábor áldozatai közé írtak be, holott teljesen más körülmények között haltak meg. Úgy vélem, hogy a közeljövő nagy kérdése éppen az lesz, hogy a levéltári források hitele milyen, és hogy mennyire lehet készpénznek venni azt, amit egy-egy név mellé írtak.
Azt hiszem, hogy az elkövetkező évek fő vitái erről fognak szólni, de ebben azért van valami jó is: az 1944-es történések ténye, azok törvénytelensége immár vitathatatlan.