Ebben a tekintetben sajnos sokkal kevésbé vagyunk lemaradva Európától, mint például az életszínvonalat vagy a fizetések nagyságát nézve. Szerbia és anyaországunk is elöregedőben van. Erre azonban nem csak vészjósló folyamatként tekinthetünk.

A jó hír, hogy (átlagosan) egyre tovább élünk. Az elmúlt húsz évben világszerte hat évvel emelkedett az átlagéletkor. A közelmúltban publikált Öregedő Európa (Ageing Population in Europe) című tanulmány előrejelzése szerint a 2011 után született gyerekek harmada jó eséllyel megérheti a századik életévét. A nyolcvanévesnél idősebbek számaránya pedig a kétszeresére nő. A fiatalok számszerű kisebbségbe kerülnek, ami annyit tesz, hogy alig lehet majd fiatal arcokat látni például egy tömegrendezvényen, hiszen a középkorúak és az idősek lesznek mindenütt többségben. A folyamat a harminc-hatvan éves korosztályra helyez majd a mostaninál is nagyobb anyagi terhet.

Az Európai Bizottság egyik tanulmánya szerint a felnőtt utódok már jelenleg is sokkal tovább szorulnak rá szüleik támogatására, mint azt korábban feltételezték. Általános európai jelenség, hogy a nagyszülők csak nyolcvanéves koruk felett válnak valódi eltartottá. A tendencia általánosságban ugyan egész Európára igaz, mégis jelentős eltérések mutatkoznak a szóban forgó országok szociális ellátórendszerétől és hagyományaitól függően. A dél- és kelet-európai társadalmakban még mindig erőteljesek a családi kötelékek. A generációk közötti anyagi transzferek jobban érvényesülnek, mint az észak-európai társadalmakban. A szülők akár negyven-ötven éves korukig is segítik gyermekeiket, illetve a nagyszülők szintén tovább, akár nyolcvanéves korukig is támogatják gyermekeiket, unokáikat, esetenként még dédunokáikat is. Úgy látszik, megdől a teória, mely szerint azok az idősek, akik együtt élnek felnőtt gyermekeikkel, több gondoskodásban részesülnek, mint amennyi támogatást adnak. Egy felmérés szerint Közép- és Kelet-Európában az idősek 60 százaléka támogatja a felnőtt gyermekeit anyagilag és egyéb módon. Így tehát jelenleg a középgeneráció az együttélés legnagyobb haszonélvezője.

Mindezek a folyamatok alapjaiban befolyásolják a jövőbeli életstratégiákat. A most negyven-ötven éveseknek eleve hosszabb aktív életre kell berendezkedniük. A nyugdíjkorhatár is emelkedik, manapság már illúzió azt remélni, hogy hatvanéves kor után a pihenés időszaka következik. Az állami nyugdíjrendszerek egyre kevésbé lesznek képesek a munkajövedelem összegét megközelítő ellátmányt kigazdálkodni. Ez még akkor is így van, ha most éppen az a téma, hogy mennyivel emelik a nyugdíjat. A családtámogatás területén is változtatni kell a politikán. Az Európai Unióban — közvetlen és közvetett támogatások formájában — a GDP 2,6 százalékát fordítják családtámogatásra. Mivel ez a szám egy átlag, logikus, hogy bizonyos államok ennél többet költenek erre a célra. Ausztria az összbevétele 3, Magyarország pedig a 4 százalékát fordítja családtámogatásra. Szerbiában viszont ez az arány nem éri el a GDP 1 százalékát sem.

Mindezt tetézi, hogy az utóbbi száz évben soha nem született kevesebb gyermek Szerbiában, mint tavaly. A Köztársasági Statisztikai Hivatal adatai szerint 2016-ban az ország 169 községéből csupán 5-ben mértek népességnövekedést — Újvidék, Sjenica, Preševo, Novi Pazar és Tutin a kivételek, mert ezekben a városokban több gyermek született, mint ahány ember meghalt. A kirívóan negatív demográfiai tendenciát az is jól szemlélteti, hogy az ország lakossága 2002-ben még 7,5 millió, 2016-ban viszont már csak alig 7 millió volt. Bizonyos becslések szerint 2041-ben országunkban minden negyedik lakos hatvanöt évnél idősebb lesz, az átlagéletkor pedig negyvenhét év, vagyis a legtöbb ember már túl lesz a biológiai reprodukció szempontjából ideális korhatáron. Ilyen perspektívából szemlélve, úgy látszik, most van az utolsó pillanat a kedvezőtlen demográfiai folyamatok megállítására. Vagy legalább a lassításukra.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com