Együtt a család: Vince, Cintia, Zoli bácsi és Erika

Ritkán találkozik ehhez hasonló pozitív példákkal az ember. Manapság - teszem hozzá azonnal. Meg azt is, hogy vidékünkön. Merthogy ezekben a nehéz időkben, amikor minden garast a fogunkhoz verünk, arra kell gondolni, hogy ''ki tudja, mit hoz a holnap”, mikor viszi el kicsiny kis megtakarított pénzecskénket a fene nagy globalizációs válság, vagy ha nincs tartalékunk, akkor mit adunk holnap a gyereknek tízóraira, uzsonnára - ritkán gondol az ember a jótékonykodásra. Magyarországon ugyan összefognak az emberek, különösképpen a természeti katasztrófák idején, gyűjtenek, adakoznak, szerencsétlen helyzetbe került gyerekeket fogadnak be, ám ''békeidők”-ben, amikor nincs külső veszély, ritkán jut eszükbe, hogy segítsenek a bajba jutott embertársaikon. Lehet, hogy túlzás a fenti megállapítás, ám a tudomásunkra jutott esetek számából csak ezt a következtetést, tapasztalatot szűrhetjük le.
Éppen ezért jólesik a fülnek, meg a léleknek is, ha az alábbihoz hasonló esettel találkozik. A közelmúltban egyik szegedi helyi újság arról számolt be, hogy az ërhajós utcában egy régi személyautóban lakik egy 84 éves bácsi. A lepusztult Škoda a lakóhelye, abban őrzi összes vagyonkáját, abban pihen, alszik, eszik, öltözik. Egyszóval az az otthona. Az ërhajós utcában azonban voltak olyan lakók, akiknek nem tetszett a szerencsétlen ember jelenléte. Tovább akarták küldeni, fenyegetőztek, fel akarták gyújtani a kocsiját. Mindeközben Bali Zoltán, merthogy ez a becsületes neve riportunk alanyának, megbetegedett, kórházba került. Ezekben a napokban jelent meg róla az az újságcikk, amelyet a zsombói Paragi Erika és Király Vince házaspár is olvasott. Meglátogatták a szegedi kórházban, s tudomására hozták az idős embernek, hogy náluk lakhat, van egy melléképület, amelyet már be is rendeztek, nem kell félnie a téltől. Zoli bácsinak pedig eleredtek a könnyei... Ettől a ponttól kezdve azonban már személyes találkozásunk alapján rekonstruáljuk a történteket.
A polgármester a kalauzom
Először Zsombó első emberét keresem fel, vele beszélgetek, majd a beszélgetés végén búcsúzni készülök. Gyuris Zsolt, a település polgármestere azonban nem hagy magamra, beül mellém a kocsiba, és együtt gurulunk el a Radnóti utcai házig, ahol Király Vince és felesége, Paragi Erika lakik. Itt van/lesz ugyanis Bali Zoltán otthona is immár. Erika nyit ajtót, meg is örül nekünk, de sajnálattal közli, hogy Zoli bácsit bevitték a kórházba, mert ''bevizesedett” a lába, azon próbálnak segíteni az elkövetkező napokban az orvosok. Új időpontot kell tehát megbeszélnünk, amikor ismét itthon lesz majd Bali Zoltán.
Néhány napig kell csak várni erre az időpontra: egyik délutánon meg is látogatjuk Királyékat, s ekkor már Zoli bácsi is otthon van. Mi több, ő fogad bennünket elsőként, hiszen az udvaron ül egy széken a Škodája mellett, olvas, és élvezi a bágyadt őszi napsütést. Időnként kiszalad hozzá a lakásból Cintia, a házaspár kilencéves kislánya, csacsog valamit neki, azután már röpül is tovább a csillogó szemű csöppség.
Bali Zoltán nem ódzkodik, amikor kérdezem, részletesen beszél az életéről. Így válik azután világossá előttem, és bizonyára a kedves Olvasó előtt is, egy gyötrelmes életút, amelynek a késői fázisában voltak a legnagyobb buktatók, majd az elmúlt egy hónap szinte álomszerű fordulata: a családra találás öröme. A most 84 éves Bali Zoltán nem a szegedi tájékon látta meg a napvilágot, a Heves megyei Csányon született, ott is nőtt fel. Katonaként a környéken, jelesül a magyar-román határon lévő Nagylakon, határőrként szolgált. Azután itt ragadt, sofőrként dolgozott a szegedi Volán Utasszállító Vállalatnál - különjáratos volt, járta az országot. Becsületesen végigdolgozta az életét, majd nyugdíjba vonult.
Soha nem nősült meg, nem voltak gyerekei. Csaknem harminc éven át volt azonban egy élettársa (neki a korábbi házasságából négy gyermeke született), és Szegeden vásároltak egy kétszobás lakást. Azután 2000-ben az élettárs hetvenhét évesen szívbetegségben elhunyt, Zoli bácsi egyedül maradt. Továbbra is ott lakott, de miután a lakás az elhunyt élettárs nevén volt, a gyermekei állandóan zaklatták, nem hagyták békén az idős embert, magyarán: el akarták minél előbb távolítani abból a lakásból, amelyet az ő munkája árán is szereztek. Ez így ment két évig, akkor megunta az örökös megaláztatást. Albérletbe költözött, nyugdíjasklubba járt étkezni, társalogni. Ott javasolta neki a klubvezető, hogy vonuljon be az idősek otthonába, könnyebb lesz az élete, és nem is kerül annyiba a létfenntartása, mint az albérletben. Egy évig várt a sorára, akkor be is ment az egyik ilyen szociális intézménybe.
- Bár ne tettem volna - mondja Zoli bácsi. - Kiraboltak, pontosabban ellopták az összes megtakarított pénzemet, csaknem félmillió forintot! Megbántottan távoztam, és ismét albérletet kerestem. Találtam is, ám az sem jött igazán össze, de erről már nem is akarok beszélni. A lényeg, hogy az idén tavasszal már a régi 120-as Škodámban voltam, oda vittem minden holmimat, értékeimet... Először a Szent István téren parkoltam le a kocsit. Jöttek a parkolóőrök, állandóan elküldtek onnan, nem nézték jó szemmel, hogy ott vagyok. Akkor a Tarján telepi ërhajós utcában álltam meg egy tízemeletes panelház előtt, ahol szabad a parkolás. Már az első nap rám támadtak, azt mondták, hogy feljelentenek, meg azzal is fenyegettek, hogy felgyújtják a kocsimat és benne engem is. A rendőrök is igazoltattak, mondtam nekik, hogy szabályosan parkolok, nem szemetelek, egy papírdarabkát sem találnak a jármű körül. Nem is büntettek meg, azt mondták, hogy ők csak a dolgukat teszik, valaki feljelentett, mert nem tetszem neki...
Nem voltak tehát nyugodt hétköznapjai itt sem Zoli bácsinak. Ráadásul meg is betegedett, nagyon legyöngült a szervezete, mert rendszertelenül étkezett, pihenni sem tudott igazán, tudniillik éjszaka ülve, görnyedten aludt az autóban, mert az utastér is tele volt a holmijával. Kórházba került. Az öreg Škoda egyedül maradt. Gondolatai sokat időztek a jó öreg járgánynál, már csak azért is, mert félt, hogy feltörik, elviszik az összes vagyonkáját. Ez azonban, hála Istennek, nem történt meg.
Bejelentkezik a zsombói házaspár
Ebben az időszakban jelent meg a szegedi újságban a bácsiról a már említett írás. Paragi Erika és Király Vince a városban olvasta a cikket. Nem sokat haboztak, felkeresték a beteget, aki kórházi ágyán ülve először nem is fogta fel igazán, hogy mi történik vele. Pedig csoda történt. Most is bepárásodik a szeme, amikor felidézi a jelenetet:
- Kicsordult a könny a szememből! Nem akartam elhinni, hogy ilyesmi létezik, és ez az isteni csoda éppen velem történik meg. Van még olyan család, amelyik megérti a nehéz helyzetemet és segíteni kíván rajtam! Megköszöntem előre is, amit értem tesznek, és mondtam, hogy nagyon örülök, mi több: boldog vagyok - meséli a nyugdíjas bácsi, és elsírja magát. Most azonban már a boldogságtól.
Arra a kérdésemre, hogy mit vár a jövőtől, a közelgő ünnepektől, az idős ember hosszan maga elé néz, elgondolkodik, majd felemeli a tekintetét, és könnyes szemmel azt mondja:
- Most már családban vagyok... S ha az embernek a lelke rendben van, akkor a teste is könnyebben szolgál.
A család egy újabb taggal bővült
Vincét és Erikát arról faggatom, hogy miként született meg bennük az elhatározás a bácsi befogadásáról. Elhárítják, hogy ők valami nagyot tettek volna, szerényen azt válaszolják: nem akartuk elhinni, hogy ilyen kegyetlen lehet a sors egy idős emberrel! Ezért döntöttek úgy, hogy ''kibővítik” a családot. Volt egy üres alsó épületük, azt tették oly módon lakhatóvá, hogy ágyat, szekrényt, tűzhelyet raktak a szobába, melyben a bácsi kényelmesen elfér. Ottjártunkkor már duruzsolt a kályhában a tűz, hiszen az éjszakák hidegek, be kell fűteni, s az öntöttvas kályha sokáig tartja a meleget. Nem lesz gond a télen sem.
A szobában rend és tisztaság, Erika meséli, hogy Zoli bácsi egyedül rakta el a szekrényben a ruháit, szépen összehajtogatva, sorba szedve. A házaspár azt is elmondja, hogy az idős ember nem ül tétlenül nappal sem, hiszen örökké tesz-vesz, söpröget az utcán, összegyűjti a lehullott leveleket. Aztán beszélget velük, időnként a már ismerős szomszédokkal is, s így telnek a napjai.
Megszemléljük a kis lakást, az új otthont. Felemelő érzés a külső érdeklődőnek is, hogy van egy jószívű család, amely önzetlen módon, minden ellenszolgáltatás nélkül vállal egy szerencsétlenül járt, idős embert, magához veszi, és gondoskodik róla. Míg ilyen és hasonló gondolatok fordulnak meg a fejünkben, a kis Cintia egy kosárból szép piros almával kínál bennünket, aztán gyorsan megmutatja az udvar hátsó részben lévő kis birodalmat is, ahol a tyúkok, kacsák, disznók és négy koromfekete úgynevezett ''csüngő hasú” sertés, meg a nagyszakállú kecske húzódik meg. Közben állandóan magyaráz, továbbítja az adatokat a ''környezettanulmányunk”-hoz. Aztán libben egyet, és kiszalad a ház elé egy ,,Megnézem Zoli bácsit!” felkiáltással.
Zoli bácsi pedig mosolyog, szemével simogatja a kis csacska leányt. Boldog, mert családra lelt, biztonságot talált.
Zsombó, az alföldi ékszerdoboz
De hova, milyen makrokörnyezetbe is került a ''škodás bácsi”, kik lakják a települést és egyáltalán mit kell tudni a Szeged tőszomszédságában lévő Zsombóról? E kérdésekre a legilletékesebbtől, a település polgármesterétől igyekeztem választ kapni.
Gyuris Zsolt fiatal ember, harmincas éveinek alig a közepén. Két évvel ezelőtt Zsombó első emberévé választották, azóta ő irányítja a mintegy 3500 lakosú települést. Azt a települést, amelyről az első benyomása az embernek az, hogy rendszerető emberek lakják. Mindenütt tisztaság, az utcán nincs szemét, sok a fa és a virág, sőt, a központban egy kisebb fenyves erdő is található. A polgármester megismertet a Szeged központjától alig 15 kilométerre lévő községgel, történelmével és jelenével egyaránt. Elmondja, hogy a szegedi pusztaságban volt egy Dorozsma nevű járás, egy ideig királyi városi rangja is volt (ma Szeged egyik külvárosa - K. F.). Ennek a pusztaföldjén, a tanyavilágán alakult ki a mai Zsombó. Mintegy száz évvel ezelőtt kezdett benépesülni a tanyacsoport. Templomát 1927-ben szentelték fel. Az 1950-es években a környező települések, így Zsombó is különvált Dorozsmától, és megkezdte saját, önálló életét. Ettől kezdve a kis falu dinamikus fejlődésen ment át: a rendszerváltás előtt néhány évvel még mintegy 1500 lakosa volt, ám az alig másfél évtized alatt a számuk megduplázódott. Kérdésemre, hogy ez a robbanásszerű előrehaladás minek tulajdonítható, Gyuris Zsolt azt válaszolja, hogy elsősorban elődjének, dr. Faragó Mészáros Vilmosnak, aki fiatal tanácselnökként kezdte irányítani a települést 1979-ben. å ismerte fel azt a lehetőséget, amely a nyugati nagyvárosok környékén már korábban gyakorlattá vált, jelesül, hogy a városlakók bizonyos része a kisebb falvakba, zöldövezetekbe igyekszik, kényelmesebb, szebb környezetet kíván magának. Óriási telekosztásba kezdett, az akkori település területét így voltaképpen megkétszerezte, bár ezt az akkori körülmények között sem lehetett egyszerű véghezinni. Azóta egyre többen jönnek ide lakni a városból, éppen a már említett körülmények folytán.
Zsombónak van általános iskolája, amelyben mintegy 280 diák tanul, az óvodába 130-an járnak, de van napközi a kisgyermekeknek, az orvosi és a szociális ellátás is magas színvonalú, vannak tanyagondnokaik és a házi gondozáshoz szükséges személyzetük. A közösségi házukra különösen büszkék, mivel szerteágazó kulturális és szabadidő-tevékenységet fejt ki. Az itt élőkben rendkívül erős a közösségi szellem, hiszen több alkalommal is társadalmi munkával építettek, tataroztak, jobbítottak: az óvoda udvarát, egy játszóteret építettek, a másik létesítésében pedig közreműködtek. Nem mellékes az sem, hogy a településen logisztikai központot, raktárbázist létesítettek, amelyben a kis- és középvállalkozók tevékenykedhetnek.
Gyuris Zsolt polgármester beszélgetésünk során említi, hogy van testvértelepülésük a Székelyföldön, de a jövőben szeretnének egy délvidéki faluval, községgel is hasonló kapcsolatra lépni. Az egészséges nemzeti érzésből fakadóan ők is tisztában vannak azzal, hogy a magyar történelem legfájóbb pillanata a ránk kényszerített trianoni békediktátum volt, melynek hatását ma is érezzük - határon innen és túl. Éppen ezért szeretnék a gyerekeiknek megmutatni, hogy Zsombótól esetleg több száz vagy csupán tíz-egynéhány kilométerre, de már a határainkon túl, élnek a magyar nemzetrészhez tartozó testvéreink, akik ugyanúgy beszélnek, mint mi, megbecsülik és ápolják a hagyományainkat (sokszor jobban, mint az anyaországban élők), s várják a közeledésünket. Ezért igyekszünk mi kezet nyújtani ezeknek a magyaroknak, s erős baráti, testvéri kapcsolatot létesíteni velük - vallja a fiatal zsombói polgármester.
Nos, ebbe a környezetbe, erre a példás településre került a mostoha sorsú Bali Zoltán nyugdíjas. Egy olyan környezetbe, amelyre minden további nélkül rá lehet illeszteni a jószívű címkét.