Altruizmuson olyan önzetlen viselkedést értünk, amelyet az egyén egy másik ember javára fordít úgy, hogy dönthetne másképp is, azaz önmaga számára előnyösebben.
Az önzetlen viselkedés tehát olyan magatartásforma, amely nem az ember saját, illetve túlélése érdekében valósul meg, hanem egy másik emberért.
Bizonyos, hogy mások rendszeres segítése hozzájárul a saját mentális egészségünk fenntartásához is, vagyis csökkenti a stresszt, javítja a lelki- és kedélyállapotot, növeli a boldogságérzetet és az önbecsülést. A pozitív érzések megerősítik az immunrendszert és csökkentik a belső feszültséget. Mivel az ember társadalmi lény, fennmaradásának lételeme, hogy életét másokkal együttműködve élje le.
A nagylelkűség és a segítőkészség gyakorlása olyan testi, élettani elváltozásokat hoz létre, amelyek leginkább a boldogság érzéséhez hasonlatosak, emellett aktívabb életvitelt nyújt, valamint az egyedüllét és az elidegenedés érzését is csökkenti. Az altruizmus ráadásul hosszú távon is hatásos, hiszen az altruista személyek a megélt, kellemes élményeket a későbbiekben a nehéz időszakok leküzdéséhez is felhasználhatják.
Egy kísérletsorozat kapcsán arra jutottak, hogy az embereknek az okozza az egyik legnagyobb örömet, ha adhatnak, ajándékoznak — a tudósok ezt a lelkiállapotot „ragyogásnak” nevezték el. Köznyelven: a boldogság nem az anyagi világ bősége által érhető el, hanem leginkább a spirituálisabb dimenzió által közelíthető meg.
Az altruizmus azonban a rokonsági kapcsolat nélkül is előfordul, ami azzal az evolúciós pszichológiai jelenséggel magyarázható, amelyben egy egyed úgy növeli a másik túlélési esélyeit, hogy nem vár azonnali ellenszolgáltatást.
A pszichológia klasszikus iskolái az emberi önzetlenséget társas megerősítéssel, előzetes elvárásokkal, illetve utólagos jutalmazással magyarázták. A mai pszichológia viszont az empátia szerepét hangsúlyozza az emberi altruizmus hátterében. Emellett a segítségnyújtás furcsa módon az emberi viselkedés egyik szélsőséges esete, csakúgy mint az erőszakos magatartás is. Mindkét esetben a személyek észlelései és értelmezései irányítják őket, akár konkrét jutalommal is járhatnak, viszont mások példáján alapulnak (másoktól látva tanuljuk), valamint mindkettőt a társas normák szabályozzák.
Bizonyos kutatási eredmények szerint a gyerekek születésüktől fogva rendkívül szociálisak és segítőkészek másokkal: ezt bizonyítja, hogy ez a magatartás nagyon korán, még azelőtt megjelenik, hogy a szülők megtanítanák az udvarias viselkedés szabályait. Ahogy a gyerekek nőnek, a segítségnyújtás terén egyre inkább szelektívvé válnak.
Háromévesen már sokkal előzékenyebbek lesznek azokkal, akik korábban kedvesek voltak velük. Sőt, ekkor tanulják meg, hogy a csoporthoz való tartozás egyik formája, hogy kedvesek vagyunk a másikhoz, ezért sokszor a többi gyereket is rávesszük ugyanerre. Ha a játék folyamán valaki új szabályokat próbál bevezetni, a gyerekek ellenállással reagálnak. Szép lassan kialakítják a csoporthoz való tartozás szabályait — ez az együttműködésre való hajlam az emberi társadalom alapja. Tomasello azt állítja, hogy ez a közös élelemszerző tevékenységek közben, illetve hatására jelent meg, hiszen egy nagyobb állatot csak több együttműködő vadász tud elejteni. Ha azonban a gyermek a nevelés során — mind otthoni, mind intézményes környezetben — ahhoz szokik hozzá, hogy pozitív cselekedeteiért jutalomban részesül, akkor ennek hatására oly módon torzulhat a személyisége, hogy csak a számára pozitív végkimenetellel kecsegtető esetekben jelenik meg nála az altruista viselkedés.
Ezért több szakember is azt állítja, hogy csak a személyiségzavarral küszködő emberek tudnak érzelmileg közömbösek maradni mások rossz helyzetét látva. A segítő magatartásnak már pusztán a látványa is immunstimuláló hatású. A potenciális segítő aktuális lelki állapota is szerepet kap az altruista magatartása megszületésében: minél jobb a hangulati, érzelmi állapota, annál esélyesebb a segítő szándék megjelenése. A reaktív altruizmus a vészhelyzetek spontán, reflexes segítő cselekvése. A megmentések nagy történetei is ezen alapszanak.
Az emberszereteten alapuló segítőkészséget filantrópiának nevezzük, ebből jött létre a segítés „professzionalizálása”: az orvoslás, a pasztoráció, a klinikai lélektan, a pszichoterápia, a szociális munka, a szociálpedagógia és a mentálhigiénés pályák. Itt vonzóerőként jelenik meg a másokon, másoknak való segítés elhivatottságszerű érzése. Schmidbauer teszi fel a kérdést: vajon képes-e az ember nyolc órán át tartó szeretetteljes munkára, aztán pedig otthon, intim családi világban további megértő viszonyulásra? Tapasztalati tanulmányok állítása szerint a segítő szakma a kiégés veszélyével fenyeget.
Létezik azonban a szindrómás segítő is, akinek ez rejtett, narcisztikus szükséglete. Az ilyen ember alapjában szorongó, önmagát tehetetlennek érző, labilis önértékelésű személy, akinek a segítő szerepében felettes pozícióban kell lennie ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Nem képes segítséget kérni, s közben a mindenhatóság érzésével áltatja magát.
Egy olyan időszak elé nézünk, amikor talán többünknek is szüksége lehet segítségre (a hideg, a magány, a betegségek stb. elkerülése, megoldása kapcsán), viszont az ünnepek az ajándékozás örömét is magukon viselik. Éljük meg hát önmagunkat ezekben a szerepekben, amikor csak tehetjük, és segítsük a körülöttünk levő embereket is.
